Lehet-e fokozni egy Í2 50 teljesítménytúrát? Ha nem, akkor van-e értelme elindulni a leghosszabb után a legrövidebb távon is? Az egyértelmű válasz: persze! Kislányommal és barátnőjével, meg feleségemmel igazán kellemes program lett!
Az idei rendezés Nagypéntekre esett; ennek okán az ötvenest egy nappal korábban, csütörtökön jártuk be Zoli öcsémmel (ld. Í250 TT beszámoló). Másnap – a túra „valódi” napján délben hazaérkezve feltettem a kérdést kis családomnak: „Na, akkor indulhatunk?” Reggel még tétováztak, mostanra eldöntötték: velem tartanak. A tervezett 11 km azonban hétre zsugorodott, mivelhogy Emese kis barátnője, Mira is csatlakozott hozzánk. Neki első teljesítménytúrája lesz – nem akarom a mélyvízbe dobni.
Pittyes kocsma, Velem – megannyi kellemes emlék túrákról. A legfrissebb persze a tegnapi, ahol tettem egy bizonytalan ígéretet Kati néninek, és lám! Mosolyogva üdvözöl két óra előtt egy perccel – még pont belefértünk a határidőbe, igen… Szabolcs rendezőként üdvözöl, nevezési lapokat és itinereket írunk – közben András barátom érkezik: elsőként az ötvenesek közül. Hajrá, sok sikert a maradék távhoz! - és neki is vágunk a falu főutcájának. Rohanni nem kell, de tempózni igen – legalábbis az első ellenőrzőpontig. Az ugyanis „emberes”, aki majd szeretne zárni – fél négykor, legkésőbb. Addig más teendőnk nincs is, mint felmenni a Guglinra… Konkrétan az 589 méter magasan található Szt. Vid-kápolnához. Ez nem kis szintkülönbség ilyen rövid távon – különösen nem egy kezdőnek.
Különösebben azért én nem aggódok a kislányokért: sokat mozgó, eleven gyerekek, menni fog nekik! Vidáman hagyjuk el a falut: tojás-fa és fából faragott szobrok, a kis patak az Alkotóház előtt, sárga kankalin-mezők és persze a feliratok, jelzések… Minden érdekes, figyelemre méltó – és meg lehet beszélni, végig csivitelve.
No, ez a csevej még a kék kereszten sem csillapodik – pedig ott már kapaszkodóra fogjuk a lépteink. Sőt: igyekeznek kihasználni a terep adottságait, és még izgalmasabbá tenni útjukat. Anya persze aggódik, de aztán – látva a lányok ügyességét és kitartását – kissé nyugodtabban jön ő is.
Pompás gyökerek, formás sziklák, remek kilátás – és a lent csobogó patak. Csoda-e, hogy repülnek a percek és a méterek, száz méterek? Balos kanyar, jobbra térő kék kör: nem, most a Szent-kúthoz nem megyünk fel, folytatjuk a „Kultúrák hegye” tanösvény kék keresztjét. Fohászkodok, hátha találkozhatnánk a tegnap itt látott szalamandrával… de sajnos, ezúttal nincs ilyen szerencsénk. A torony viszont egyre közelebb látszik, és íme, itt a lépcső! Pici lányom szinte felfut (jó két kilométernyi húzós emelkedő után), és Mira is követi.
Ezúttal kilátás is fogad a kis kápolna előtt, meg maga az épület is érdekes. Akárcsak mögötte a kidőlt fák, a jelzésváltás, a kis halmok… Hamar itt az esőház, pontőr azonban sehol. Szabolcsot hívom, és kiderül: idén a parkolóban kell keresni a személyzetet, nem itt. Még megnézzük az OKT-emléket, megmászunk két halmot, és felfedezzük a kis sárga sátrat. Kedves pontőr hölgy fogad, lányoknak cukor és édesség, de egy-egy szőlőcukrot mi is elfogadunk Jutkával. És kiérkezünk az aszfaltra, folytatjuk a piros kör jelzést.
Nem sokat ereszkedünk a betonon, de abba persze bele is lehet futni – hát miért ne? Az idő friss, de nem hideg – mindenki kipirul kicsit. Elhagyjuk a Gyertyán-kutat, megnézzük a kis esőházat, de a forráshoz most nem megyünk fel.
Mellőzzük az útmenti nagy sziklát, a kilátás itt is remek. A völgyben lent még hófoltok is akadnak, itt viszont már száraz az út.
Az erdőbe betérve ez már nem igaz: gépnyomok, farakások – sár. Sóhajtok, hát megint? Itt is?! Nem volt elég tegnap? Szerencsére ez annak csak töredéke, és nagyjából jól járható. Aztán éles balos kanyar, ugyanott jobbos letérővel is – és elbámészkodok, jobbra megyek. Azaz: eltévedünk.
Talán száz méternyi sincs a letérésünk, de nagyon röstellem, persze. Nem az úton megyünk vissza, hanem a fák között, ami persze a lányok számára igazi vadregényes megoldás! Hullámzó terep, állatok nyomai, kis virágok… és újra az úton vagyunk.
Gyönyörű fenyves, sötét, rejtelmes úttal – de a völgyben (sajnos) itt is sok a farakás. A Jávor-kút nem része a túránknak, mi is csak mellőzzük – úgyis mindjárt a Borha-forráshoz érkezünk.
Ez az érkezés komoly szintvesztéssel is jár, amit szintén meg lehet futni… Lent hatalmas kidőlt bükkök, izgalmas átmászással és nagy nevetésekkel.
A Borha-forrás környéke egy lenyűgöző völgy – nem győzök fotózni. Vizet sajnos ezúttal sem találok benne, pedig hát csapadék és hóolvadás volt mostanában bőven…
A lányok így is nagyon élvezik a helyet: hatalmas fák és emelkedők, esőház és asztalok, tűzrakó hely mind-mind található a forrás körül.
Falatozunk egyet, jobb híján hozott innivalóval… Aztán nekiindulunk, megint kiváló futóterepen, és máris a szerpentinen találjuk magunkat. Itt a következő EP, kóddal: felírjuk és mehetünk is. Piros kereszt, majd piros sáv – és szalagozás váltják egymást. Ez utóbbi már a faluba vezet be, hosszú lejtővel, füves-bokros szakaszokkal. Holnap itt tájfutó verseny lesz, aminek részletei szintén nagyon tetszenek a lányoknak.
Aprócska utcák, ide-oda kanyargás, és máris kint találjuk magunkat Velem főutcáján. Naná, hogy a célig még egy végtében futni kell! Pontosan hét kilométert mérek, kellemes két és fél óra alatt, amibe ennyi minden belefért. Öröm a befutó, az emléklapok és a kitűző is – Mirának különösen: első díjazásai! Szerintem nem az utolsó: tetszett neki, és remek párost alkottak – szívesen hívjuk máskor is. Nekem még két kitűzőt ad át Szabolcs: a tegnapi ötveneseket (öcsémmel), emléklapokkal. Fontos kilométerek és pontok – többek között a „Vas Megye Teljesítménytúrázója” mozgalomba is. És lám, még Áronnal is találkozok! Kitartást kívánok neki a maradék pár kilométerhez, (kibővült) kis családomat meg kocsiba pakolom, hogy a jól megérdemelt kávé-üdítő-süti következhessen.
