Felsőörsi nyolcas, nyolc kilátóval – és jubileumi, nyolcadik rendezés: olvasom a kiírást. Nah, ehhez jött még egy nyolcas: pici lányom nyolcadik születésnapja! Nincs mit tenni, szombaton ünneplés lesz, így tehát túra: nem. Vagy… esetleg… nincs valami megoldás? Merthogy 2014 óta vágytam ide vissza, de valami mindig közbejött. Tavalyelőtt egy Halacs 20 TT sikerült ugyan feleségemmel, de hát az ugye… rövidebb. Ötvenest szeretnék! És megadatott, hála a főrendező szívélyességének – két nappal a túra előtt; köszönöm ezúton is!

Csütörtök reggel tehát leparkolok Felsőörsön, a Civilház előtt. Friss! Mármint az idő. De igazodok a régi mondáshoz: induláskor szabad (sőt, kell is) kicsit fázni, aztán majd úgyis bemelegszünk. Nos, ezúttal is teljesen igaz lett eme okosság. Szerény lejtőt és emelkedőt követően máris a Somlyó-hegy fogad. Amit öt nappal ezelőtt, a Nyitott pincék 30 TT-n csak kerülgettünk… Itt efféle probléma nincs, és nem is lesz egész nap! Ami hegy, kilátó vagy csúcs a közelembe kerül, azt kedvesen hagyják (sőt, kérik), hogy megmásszam. Mind a nyolcat, igen – bár én végül tíz-tizenegyig jutok a számolásban. De egyelőre még csak a Somlyónál tartok: remek bemelegítés a kék háromszög, meg a lépcsőzés, a felső szintre. A jutalom persze nem marad el: a panoráma csodás. Gyönyörködök kicsit a hatalmas víztükör látványában, de ezúttal észak felé többet időzik a tekintetem. Nem csoda: sokat fogok arrafelé kószálni ma…

Kocogás le, az említett kék háromszög folytatásán, aztán jöhet a kék. Dehogyis jöhet! Pár méter kitérő csak a Felső kocsma… amit szombaton hej, de megbántam, hogy kihagytam! Na, most nem: a hamvas fröccs hűsít és energiát ad. Hajrá, jöhet a kis kedvencem – de előbb az Amfiteátrum. Nem csak úgy elballagok mellette: ez egy full extrás túra, kérem! Fel, persze – és még feljebb, a tanösvényre. És a kilátás visszaigazolja, hogy hát persze, hogy ide fel kell jönni, nincs mese.

Aztán most már tényleg: Csere-hegy! És a vörös kőből épült, fa toronnyal kiegészített kilátó. A legszebbek egyike! Még a kutya is barátságosan csóválja a farkát az udvaron, amíg felszuszogok a toronyba. Most a keleti irány van soron (már ami a fotót illeti): Almádi, igen! Felmérem, merre is fogok mindjárt aszfaltozni, és indulás lefelé, a megvalósításhoz!

Előbb persze kavicsos út visz le a hegyról, de aztán beton jön; nem is kevés. De ki ne bocsátaná meg, hiszen az Óvári messzelátóhoz vezet! Ahonnan… huh, hát szóval… na. Pazar, maradjunk ennyiben. Sőt: az oda vezető úton – Káptalanfüreden át – is érdemes nyitott szemmel járni. Újra meg újra oda kell nézni: le, jobbra. A reggeli napsütés fantasztikusan csillog vissza a víz felszínéről! Közben egy kis emelkedés után folyamatosan lefelé visz az út, már-már aggasztó mélységig. Nem emlékeztem, hogy a víz szintjéig le kellene menni… És nem is kell, „csak” annyira, hogy még jobban meg kelljen dolgozni az említett kilátásért.

Hopp, egy gőzmozdony, jobbról! Annyira hirtelen, hogy meglep – pedig hát nem először találkozunk. A megszüntetett veszprémi vasútvonal mementójaként őrzik itt, a hídon az utókor számára. Aztán jöhet az emelkedő java, aminek végén felbukkan a kilátópont bájos épülete.

Mindössze tizenhat lépcsőfok. Ennyi is elég itt! A panoráma lenyűgöz, főleg kelet felé. Na, arrafelé viszont már nem megyek… Ez visszafordító pont: mostantól nyugat felé veszem az irányt.

Balatonalmádi északi élén haladok előre, néhol kis utcákon, néha csak érintve-érezve közelségüket. Aztán be az erdőbe; kiváló utakon itt is. Korábbi túrák rémlenek fel, szembeni irányból. És azok nagy le-futásai, ami persze most szilaj emelkedés. Kiválók a jelzések is, remekül haladok: gyorsan felbukkan a geodéziai torony betonoszlopa. De kár, hogy kilátóként nem működik! Elhagyom, és vele együtt a sárga háromszöget is. Sőt: turistajelzésem sincs itt; a túrán szalagozott szakasz lesz. Ösvény – és emlékek – azonban szerencsére akadnak, így mindenféle gond nélkül érkezek le a Felső-hegy aljához, ahol már pincék is felbukkannak.

Teljesen ismeretlen szakasz jön; track segítségével megyek. Szőlők, présházak, gyümölcsösök között haladok – többnyire felfelé. Déli irányba, a Balaton felé most is van, ami vonzza a tekintetemet: leginkább az előzőekben végigjárt hegyek és a szép szőlősorok.

Derékszögű kanyarok, figyelni kell – ami persze meg is hozza gyümölcsét: itt a Pocca pince, a következő ellenőrző pont. Illetve csak a helye, nyilván: az majd csak holnapután fog üzemelni. Jelen pillanatban egy tábla van, ami magánterületre – és kutyára hívja fel a figyelmet. Na, ez simán elég nekem ahhoz, hogy bevállaljak egy kitérőt, plusz párszáz métert… de a kutyát inkább kihagyom. Cserébe pompázatos őszi színekbe öltözött fákat és cserjést kapok: pici lányomnak viszek is pár ágacskát a gyűjtőmunkájához…

Felsőörs, újra. Áthaladó érintés, ahogy a túra leírása nevezi. Megállok egy kicsit a depóként működő kocsimnál: szendvicset teszek el, innivalót pótlok, de a kis ABC-be is beugrom egy késői tízóraiért. Amit a kis forrásnál költök el, aztán jöhet a lépcsősor és a zöld sáv. Folyamatos emelkedéssel a Forrás-hegyre, ahol megcsodálom a geológiai bemutatóhelyet, és máris lejtmenet jön. Meglepően hangos a víz zúgása: kicsit le is ereszkedek, hogy a miniatűr vízesést közelebbről is szemügyre vehessem.

Pompás élmény a kis patak partján menni felfelé, miközben az ösvény minőségénél kívánni sem lehetne tökéletesebbet. Ehhez jön a kitűnő októberi túraidő, a madarak dala és a fák, az erdő tüdőt tisztító, finom illata. Balos forduló következik, távolabb legelésző lovak, meg a veszprémi út fasora tűnik fel egy pillanatra.

A festékbányák felé közelítek, a környékre jellemző erdei fenyők néhol sűrűbb, néhol ligetes rengetegében. Megérkezik a piros sáv, és hamarosan már csak az marad számomra. Átjutok a köves szakaszon, nyílegyenesen haladok Veszprémfajsz irányába, amit közben a 73-as út zaja és forgalma szakít félbe. Aztán megint a hatalmas erdők, újra csend és béke, a tökéletes magány. De jó is az néha! Nem csak a tüdőm, de az agyam is tisztítom, érzem.

Ritkul, tisztul az erdő, füves tisztások, majd rétek jönnek – távolban a Bakony hegyei. Biztos jelzés, hogy mindjárt megérkezek a fajszi kálváriához. Igen, itt a 180°-os visszafordító, lehet menetelni felfelé. Komoly gyerekzsivaj és tömeg fogad lent is, fentebb is. Lelkes tíz év körüli fiúk mesélik, hogy Szentkirályszabadjáról jöttek ide kirándulni. Méghozzá gyalog! És mennyire örülnek a dicsérő szavaknak… jönnek is fel velem, gyors léptekkel. A tetőről persze érdemes újfent körülnézni: vissza és előre. Azaz: merre voltam már, és hová megyek még. A kettő nagyjából azonos hosszt jelent itt, hiszen majdnem féltávnál járok.

Kellemes és gyors ereszkedés jön, aztán átvágok a műúton. Itt a park: játszótérrel, esőházzal és gondozott pázsittal. Meg gyönyörű fákkal, amik megint csak a szépséges őszt idézik fel: csodálatos élmény alattuk járni.

Zöld sáv és piros kereszt visz ki a faluból, de utóbbitól hamar elköszönök. A Balaton 50 TT jut eszembe, de több túrán is jártam már erre. Klasszikus felvidéki szakasz: ligetes-ritkás facsoportok, amik aztán – dél felé közeledve – sűrűbbé válnak, majd egybefüggő erdők jelennek meg. Sokáig elkísérnek: közben több jelzésváltás is igényli figyelmemet. Ami nem is baj, mert ezek a kilométerek igen hosszúak. Klasszikus „összekötő” szakasz, ami majd’ minden túrán előfordul – lehetetlen minden méteren látnivalót találni és bemutatni… Amire igen jó: gondolkodni, elmerengeni, egyedül lenni. Ezt csak így, ilyenkor lehetséges. Érdemes tehát kihasználni, élvezni ezeket a perceket – sőt, majdhogynem órákat. Horgászok és gombázók jutnak eszembe, és bizony, megértem őket.

A háromszáz éves tölgy állít meg pár pillanatra, de aztán megyek tovább. Megérkezik a zöld és a piros: rátérek egy apró túlfutás után. Aztán megmutatja magát a végeláthatatlan hosszú egyenes szakasz, amiből tudom, hogy: kezdődik a műsor. Fel, a Recsek-hegyre! Monoton emelkedő, ami egyre emelkedőbb… hogy aztán a végén már nagyon-nagyon emelkedővé váljon. Konkrétan: rövid, de nagyon szigorú az utolsó száz méter: a legdurvábbak közül való, amiket ismerek. De tényleg nagyon rövid, és örömmel üdvözölhetem a fák között megbúvó Noszlopy-kilátót.

Balatoni panoráma, de nem a megszokott. Azokhoz képest sokkal több itt az erdő – ami nem véletlen, persze: éppen azokon az erdőkön kell magam keresztülvágni, hogy a távol csillogó víz közelébe lejussak. Nosza, akkor kezdjük! Lekanyarodok a jelzetlen úton, ami – jelzett. Nocsak, már kiszalagozták volna? Bizony, innentől egészen a pirosig szalagozáson ballagok-kocogok. Nem is akármilyenen! Valami nagyon profi ment előttem, és csak és kizárólag annyit tett ki, amennyi szükséges. De azt mindig! Behívó és megerősítő… aztán semmi, kivéve, ha kereszteződés vagy eltévedési lehetőség jön.

Varázslatos erdők ezek. Lenyűgöznek, pedig hát egész nap szebbnél szebb környékeket járok le, és hát ezt teszem majd’ minden szombaton. Mégis… ezek mások. Igaz ez a következő részre is, ami már nem más, mint a Koloska-völgy. Bármely évszakban érdemes ide betérni, sétálni vagy túrázni…

Mindig megállok a hársnál is – ha csak pár másodpercre is. Nem órákra, mint Hamvas Béla, aki szép sorokban méltatta a természet ezen csodáját, de egy kis időt mindig megér.

Aztán végleg eldöntöm, amin nap közben többször is hezitáltam: felmegyek a zöld háromszögön. Muszáj. Többlet időben, távban – de főként szintben, hát persze. Leginkább azonban élményben többlet letekinteni a Koloska-sziklákról. Az őszülő táj, a lenyűgöző távlatok és a hihetetlen perspektíva megéri, de még mennyire! Most először vagyok itt egyedül, tömeg nélkül – különleges hangulatot ad ez is a pillanatnak.

Leereszkedek, és meg is számolom: 116 lépcsőfok (plusz a gyökerek, kiszögellések, sziklák). Megérte, nincs mese! És következhet tovább a piros, újra, a völgyben, a csárdáig. Ahová be is térek egy gyors kólára, meg vizet is töltök. Szegényebb lettem egy ötszázassal, gazdagabb egy tapasztalattal... Zöld kereszt jön, megyek a Sándor-hegyre, aztán egy nagy elágazásnál kék kereszt is van, de innentől megint szalagozott lesz. Szó szerint: itt is kint vannak már a segítő jelzések. Mint megtudom később, maga az ösvény is új; most hozták létre a túra kedvéért. Azt kell mondjam: megérte! Egészen egyedi hangulat: szerteszét itt is, ott is sziklák. Először lerakott szemétnek tűnnek, aztán jövök csak rá, milyen érdekes egy környék ez. A végső szakasz meg pláne! Meglehetősen emelkedős; mondhatnám meredeknek is. Na jó, mondom is… Viszont egy jobbos után felbukkan a Jókai-kilátó: felérkeztem a Tamás-hegy tetejére!

A már sokszor megcsodált panoráma most egészen egyedi: varázslatos színekkel festi be a lassan lefelé ereszkedő nap az égboltot és a Magyar Tengert is. Ebben a napfényben sütkérezik odalent Füred és Arács, még távolabb pedig Csopak. Hohó, azt megnézzük ám közelebbről is! Csak pár hegyecske addig… A Péter és a Csákány, hát persze, unalom és tunyulás kizárva! Gyerünk, lehet ereszkedni addig is, a pompázatos természet őszi ösvényein.

Lent vagyok az aszfalton, fölöttem tornyosul a Péter, és persze hívogat. Szerintem vigyorog is. Kitűnő tesztpálya, nem utasíthatom vissza: hadd szóljon! Nem először megyek fel „nyélgázon”: itt elég szépen kiderül, hol tartok éppen. Ezúttal a cipőm is vizsgázik: aszfaltos az istenadta, és eddig meglepően szépen teljesített – de azért ez a Péter-hegy. Tisztességesen helytáll, három megcsúszás belefér már csak a kategóriája miatt is. Az meg, hogy végre vízhólyag nélkül szolgál… bőven megéri nekem ezt az árat. Egészen hamar itt a tető, amiért így meg kell dolgozni – de legalább szerény a kilátás is…

Na, majd három hét múlva, a Füredi ősz TT-n valamivel jobb lesz – nyugtatom magam: a kevesebb lomb besegít kicsit. Jöhet tehát a lefelé vezető út, ami – tekintettel a vázolt talp-típusra – gondos ereszkedés. Szuper, meg se nyikkant! Íme, máris az emlegetett-vágyott Csopak panorámája kelleti magát. Öt napja mennyit gyönyörködtünk benne – és mégis, most sem kisebb az élmény. Végig az Öreghegyi úton, jobbról mindvégig ott a Balaton… pompázatos! Az október lenyűgöző palettájában díszelgő szőlősorok csak ráerősítenek a varázslatos hangulatra.

Plul-malom, Csonkatorony, Csopak. Nyitva tartó ABC, gyors frissítés, és jöhet az Endrődi-kilátó! A Csákány-hegy is meglesz tehát, most nem messziről nézegetem a gerincét, mint néhány napja. Meredek kezdés, aztán egyre szelídebb ösvények, végig a csodaszép erdőkkel, a fák illatával, az avarban motoszkáló kis állatok csendes neszével. És az ereszkedő nap kivételesen szép fénysugaraival és pompázatos színeivel. Úgy érzem, komoly fényképezőgép is kevés lenne hozzá. A kilátóban azért persze próbálkozok erre is, arra is… Végül a keleti irány lesz a meghatározó – lehetséges, hogy éppen a völgyben megbúvó Felsőörs miatt, ami a végállomás lesz, egy fertályóra múlva?...

Ereszkedés. Úgy vélem, a célig már csak lejtők lesznek, és mivel a terep továbbra is tökéletes, kellemes kocogással is rásegítek a tempóra. Öcsém hív, irigykedik, beszélgetünk. Gyönyörűen be is nézem a sárga-piros leágazást… hát, mindent nem tudok egyszerre, be kell lássam. Jöhet tehát a piros, ami még mindig képes megállásra késztetni.

Ritkábbak a fák, ligetes részek bukkannak fel, majd a rét. Felismerem, és tényleg ott a letérő: az utolsó ellenőrzőpont, ami a forrásnál lesz. Frissítek még egy utolsót tehát a Király-kút finom vizével: ez elég lesz a célig.

Itt is jót futok, ezt a völgyet talán az Isten is arra teremtette? Hajtű és patak… és át a hídon. Hát persze! Csak most nem északnak és nem délnek veszem az irányt, hanem kelet felé, be a falu irányába, a tanösvényen. Ami még mindig meg tud tréfálni a kellemes kis lépcsősorral felfelé – de aztán itt a község, a Civilház udvara, lehet órát megállítani. Mindenféle kitérőkkel majdnem ötvenhárom kilométert mértem, amihez képest elégedett vagyok a 9:45-ös idővel. De nem is ez a lényeg! A legfontosabb, hogy ha különleges módon is, de végigjárhattam ezt a nagyszerű útvonalat, ami ennek a pompás tájegységnek egészen kivételes és tömör kivonatát adja. Köszönöm a lehetőséget; örülök, hogy itt lehettem!