Tavaly pici lányom szemszögébőligyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a templomban, és indulhat a móka!

Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar kilátás.

Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére – természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot, és jöhet (a piros sávon) az erdő.

Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.

Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.

Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van. Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk le.

A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható. Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat, szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.

Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd: szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.

Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás. Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.

Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk (nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.

Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.

Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.

Máris újra a pataknál találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.

A szurdok… Egyike a különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan, messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.

A vize most nem tiszta (mégiscsak esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang végig… Szóval, röviden: jó itt.

Később egészen hatalmas sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát miért is tenné?

Varjúvár, utolsó EP. Persze itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk. Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.

Ez az „odafönt” újabb kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok jönnek, fotózunk sokat.

Felkészüléskor, térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett) kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!

Aztán elbúcsúzunk a völgytől, ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg – és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…

Házak, OKT-pecsét, egy kis aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem: persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.