Szeretem a Cats Egyesület túráit. Kiváló vonalvezetés, sok látnivaló – és mindig találok magamnak valami újat, különlegeset is. A másik motiváció a Somló volt, nappal. Négyszeri korábbi túrám ugyanis mindig éjszaka volt itt, és már igen röstelltem, hogy napvilágnál még nem jártam be hazánk legkisebb borvidékét. No, ez utóbbi tétel aztán most sem dőlt meg – legalábbis szó szerint nem. Napot ugyanis egyáltalán nem láttunk, és nem is számítottunk rá. Az időjósok szombatra mindenféle világvégét vizionáltak, de szerencsére megint elmaradt.

Ami lett helyette: borult, szeles idő, némi szitálással – ez viszont kevés az otthonmaradáshoz. Így hát kis csapatunk Somlóvásárhelyről dzsekiben, de jó kedvvel vágott neki a hegynek. Andival és Márkkal együtt érkeztünk, de Lacival és édesapjával összetalálkozva öt főre gyarapodtunk.

Pár száz méter, és itt a Vásártéri kút. Ehhez mindössze a nyolcas főúton kell átkelni, ami így szombat reggel hét körül simán megy. Vizet persze most nem töltünk – jöhet az átkelés a réten; szerencsére kijárt ösvényen. A pálinkafőzde mellett tovább, majd elhagyjuk a Hegykapu éttermet is, és tovább, fel, északnak! Beton és aszfalt, persze – ma ez lesz a meghatározó. Meg a szőlősorok: itt már azok között haladunk. És a szürke-fekete bazalt, amiből kerítések, falak, elválasztók láthatók mindenfelé.

Közeledünk, közeledünk a tetőhöz. Felmenni azonban majd csak később fogunk, addig csak kerülgetjük, mint ama bizonyos macska a forró kását. Látnivaló persze akad így is! A Taposókúthoz érkezünk, és fordulunk balra, azaz, a nyugati oldalon kezdjük az ívet.

Felettünk az ég baljós, miközben szinte nekifeszülve, nekidőlve a szélnek, nyomulunk előre, észak felé. Visszatekintve gyönyörű látvány a távoli horizont! Egészen a Balatonig kalandozhat a fürkésző tekintet. Vagyis hát az ottani hegyekig, amik – afféle hatalmas lomha szörnyekként – remekül kivehetők az ég és a föld találkozásánál. Tanúhegyek! Akárcsak amin most állunk, megyünk.

Első igazolásunk önkiszolgáló: a Szt. Ilona-kápolnánál lesz. Könnyű a dolgunk, toronyiránt kell csak menni… Nem, ennyire azért mégsem: a balos letérőt kicsit be is nézzük Márkkal, de igen hamar korrigálunk is. Ekkor már ketten húzzuk a lépteket, a hármas csapat kissé mögöttünk érkezik. A kódot együtt írjuk fel, és fordulunk is vissza: talán itt a leghuzatosabb eddig…

Aztán rábukkanok kedvenc présházamra: mindig rabul ejt a hangulata ennek az udvarnak; muszáj megint lefotóznom.

Első „emberes” pont jön, a Sédfő-forrás. Víz még mindig nem szükséges senkinek – sőt, szörpöt sem kérünk, hiába a kínálás. Vissza a bazalt-lépcsőn, és tovább, előre!

Ragalja-dűlő, hegykerülés (még mindig) a nyugati oldalon; a Somló szoknyájának derekán. Hazafelé fürkész a tekintetem: nyilván onnan jön majd az áldás, mint mindig. Hát… az imént még szépen kivehető Ság-hegy eltűnt a látóhatáron – jelezve, hogy ott bizony már esik. Itt „csak” fúj, de azt kitartóan és erősen. Hideg még sincs, szerintem, bár a többiek már széldzsekibe bújtak. És valami mintha…? Nem, vagy csak annyira gyengén szemerkél, hogy ezért még nem veszem fel.

A jelzések mindenfelé kiválóan és frissek, de a rendezők semmit nem bíztak a véletlenre. Sok-sok szalag kísér – beleértve a foszforeszkáló (az éjszakai túrára szánt) példányokat is. Így hát lehetetlen „benézni” a tízes táv letérését (S+) éppúgy, mint amikor az – addig követett – sárga sáv is elkanyarodik jobbra, fel. Na, innentől ismeretlen nekem is. Megtoljuk Márkkal a lejtőt. Doba község van előttünk; be is érkezünk, aszfaltút szélén haladunk. Aztán itt indul egy sárga háromszög: ez a miénk, ez visz majd fel a tetőre. Előbb azonban a Három diófa és egy jobbos kanyar, újabb kóddal.

Kanyargós betonutak, kilátás kelet felé; kisebb-nagyobb présházak, szőlőillat. Emelkedünk és lejtünk, letérünk a jelzésről egy rövid sárga kör erejéig. Szt. Márton-forrás, és kápolna, persze. Kód, megint. Víz még mindig nem kell – szerencsére felülről sem kapunk. Még mindig – de minden lépés ajándék, így fél távon túl. Feleségem jelenti, otthon reggel óta szépen szakad, és úgy nehezebb is elhinnie, de itt – tényleg nem.

Az emelkedő kezd komolyodni; elhagyjuk a Kinizsi-sziklát, aztán a betonutat is. Derékszögű balos letérő, ami egy igen erős „fel-térő”. Lépcsők fából, földből, lécekből. Lépcsők végeláthatatlanul. Néhol gyökerek helyettesítik, néhol összevissza kanyarog. Ami nem változik, az a kaptató meredeksége: nagyon szigorú. Márk tolja erősen, és kellemes érzés, hogy nem maradok le a (bőven fiam-korú) tinédzsertől…

Minden komoly csúcshódítás jutalommal zárul. Na, ez itt most elég visszafogott! A Szt. István-kilátó párás ködben fogad, ahogy hátulról odaérkezünk. Ráadásul zárva van a teteje is – és a vendéglő is, ahol pedig Márk szerint finom a bor… Mindehhez még hozzájön az itt megeredő eső is! Legalább egy ropogós alma vigasztal, amit Enikő, a főrendező nyom a kezembe, pecsételés után. Még egy búcsú-pillantás a kilátó felé, és mehetünk tovább.

Ereszkedünk, óvatosan a meredek lejtőn, lépcsők segítenek. Szemből tízes távon indulók szuszognak felfelé; sziasztok, jó utat! Elágazás: most jobbra, de mindjárt visszajövünk ide. Előbb azonban a vár! A Somlóvár, amit most először látni is fogok, nem csak a fejlámpa sejtelmes fényében. Fairtás lehetett itt – nézegetünk körbe, ahogy közelítünk a romok felé. Aztán belépünk, körbejárjuk, kitekintünk, fotózunk. Naná, hogy a legtetején várnak a pontőrök (ahogy Márk sejtette is). Müzlivel (és pecsételéssel) díjazzák kitartásunkat, és fordulunk is visszafelé.

A közös szakasz után megint ismeretlen részre érkezek: a tanösvény a hegy déli felső karimáján visz. Finoman lefelé, és – sokkal kevésbé finoman – egy vizes réten át. Cipőink (GTX híján) pillanatok alatt átáznak, és bizony, hideg és nyirkos a zoknim is. Egyetlen védekezés a megnövelt tempó: hamarabb leérkezünk erről a barátságtalan szakaszról, amivel kicsit fűtünk is…

Bebújunk az erdős-fás védelem alá, ahol aztán a harmat is megszűnik. Bazaltsziklák ugyanis sohasem áztatják a cipőt, és itt ezekből jut bőven. Hatalmas köveken egyensúlyozunk, óvatosan a vizes, sima felületeken. Baj nélkül érkezünk ki a fák közül: hú, de furcsa világosban a felbukkanó Szt. Margit-kápolna!

Elhagyjuk (a háromszáz éves hárssal együtt), és megint aszfalt, egy kicsit szintben. Aztán jobbra fel: az utolsó önellenőrző pont jön, a Kőkonyha. Nagyjából tudtam, merre van, de még nem jártam itt.

Hát, hálákat adhatok, hogy most igen! Fantasztikus élmény. Igen látványos kőlépcső, óriási bazalt-sziklákkal, kétoldalt pedig abból épített… kerítés? Mellvéd? Nem tudom, de impozáns és látványos, hangulatos és magával ragadó. Figyelni kell minden léptemre, főleg így vizesen, de az élmény varázslatos.

Főleg felérkezés után, ahol a hatalmas bazaltorgonák szinte rám dőlnek, de egyúttal vonzanak is. Ez utóbbi érzésnek engedve be is lépünk közéjük, és bámuljuk a látványt. Felfelé, körbe, és persze kifelé is. Lenyűgöző!

Óvatos ereszkedés után a cél felé vesszük az irányt. Hogyan, hogyan se, egy nyitva talált pince akad útunkba. BORangolás? Hát, akkor legyen. A hölgy meg sem kérdez, úgy teszi elém a deci juhfarkat – én meg valahogy elfogadom, tiltakozás nélkül… Azt hiszem, erre mondják, hogy „szép bor” – íze sokáig megmarad a számban, megkoronázva a somlói élményeket.

Ereszkedés, szőlősorok, borongós ég – de sem eső, sem hideg nincs; megint elég a póló. Kanyargó utak, derékszögű kanyarok, pár szem otthagyott szőlő… Laposodik a táj, kocogunk közben kicsit, de visszanézni meg-megállunk. Búcsúztatom tekintetemmel a hegyet: de jó volt itt megint!

A vége már ismétlés: Hegykapu és beton-utak, át a kis réten… Szemből érkezők, akik még csak most veselkednek neki: jó utat! És elhagyjuk a forrást, kivárjuk a nyolcas forgalmát, át a vasúton… cél! Lássuk csak: három-nullakilenc; egészen jók voltunk, Márk! Megnéztünk mindent, ettünk-ittunk, boroztunk. Fényképeztünk, megmásztuk, körbejártuk, álmélkodtunk. De jó volt itt! Jövünk, máskor is!