Nézegetem a hatos tömegrajthoz készülődő arcokat, és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy hú, mennyi ismerős! Inkább azt igyekszem kifürkészni: hányan lehetnek itt ismétlő veteránok, és hány elsőbálozó. Magam is eme utóbbi csoportot erősítem: éppen abban az évben szűnt meg a hetvenes táv, amikor már képesnek éreztem volna rá magamat… Fájó hiányt jelentett mindig, és már évek óta próbáltam elérni a rendezőknél, ami most, íme, megvalósult! Szóval, egy pici részem talán nekem is van benne, úgy vélem. Meg az előkészületeknél is. A rendezők megtiszteltek azzal, hogy közreműködő is lehettem. Track-et  rajzoltam, időpontokat számolgattunk, és több korrekciós javaslatomat elfogadták… Létrehoztam az Eseményt, kérdésekre válaszoltam, megszerkesztettem az itinert. Jóleső volt, hogy besegíthettem: lesz hetvenes!

…És lám, itt várom a hat órát az egyes rajtszámommal, a hőn áhított Írottkő 70 TT-n. Balázs házi kisüstivel kínál, és mi tagadás, jól esik. Nem csak a gesztus, meg a finom íz miatt: alaposan megborzongtam pár perce a kocsiból kiszállás után. Hideg a reggel! Főleg egy szál pólóban, amin túl sokat nem segít sem a karszár, sem a papírvékony mellény. Na, majd bemelegítünk! Zoli öcsém, András és Márk barátunk-túratársunk mellett efelől nem is lehet kétségem.

És valóban, alapos meneteléssel húzunk ki a városból. A Szénsavas-kút fel sem tűnik, páran betérnek a Hermina utcába: ők ötvenes indulók. Mi tovább balra, a Pogányok felé – szinte pillanatok alatt ott termünk. A folytatás is nagyon gyors: beérkezünk az erdőbe. Fejlámpát kapcsolunk, hiszen egyúttal a közvilágítás is megszűnt, ugye… Átjutunk a Pogányok házikói között, majd újra erdő. Itt már megjelenik a szint is: emelkedő visz fel az Enikő-forráshoz. Pontosabban a betonúthoz – ahol nem látom Sanyit, a pontőrt. A track-et úgy rajzoltam, hogy itt lesz az ellenőrző pont… Gyors telefon, és mondja, hogy ő szó szerint értelmezve a forrásnál vár bennünket. Hamar meglátogatjuk, majd visszafordulva segítünk másoknak is.

Piros, továbbra is: kicsit le, kicsit fel. Hajnalpír az égen, a lábam előtt azonban még sötét van. Magas az aljnövényzet, érdemes inkább ide nézni… Egy nyíltabb szakasz becsap bennünket, és amint újra fák közé érünk, visszakapcsoljuk a lámpákat. Nem sokáig: hosszas hullámzás után Cák fölött megyünk, és itt már az erdőben is elég a szabad szem. Használom is: erős aggodalommal tekintgetek jobbra. A Wiesinger-major közelében járunk, ahonnan egyszer három kutya támadt ránk… Hála Istennek, most néma csend fogad, és békében folytathatjuk a liftezést fel-le. Nem is kevés itt a szint!

A szerpentin előtt kódot írunk, és aztán már tényleg ereszkedés jön, egészen Velemig. Az Alkotóház bukkan fel, első alkalommal. Hetvenesek vagytok? Akkor ma még kétszer találkozunk! – fogad a barátságos személyzet. Zoli főzi és kínálja egyedi fűszerezésű teáját, de egy zsíroskenyeret is megkóstolok. Aztán Márk fotózik, öcsémmel meg Andrást keresnénk, de nem találjuk. Előre ment, ahogy sejtettem is, így hát innentől hármasban folytatjuk. A falut elhagyva kelet felől csodálatos látvány tárul a szemünk elé. „A felkelő nap háza” klaszikus dallama be is ugrik az Animals-től; fotózunk itt.

Bozsok jön, újabb EP, és kezdődik A Műsor. A jó öreg BIB-edzőpálya, de sokszor végigtoltuk! Bozsok-Írottkő-Bozsok, bizony nem könnyű menet. Most persze „csak” túratempóban, és csak felfelé. Megdolgoztat rendesen a DDK, de meg is ajándékoz, természetesen. Gyönyörűen süt a nap, és már az első kilométerek is nagyon kellemesek.

A folytatás még inkább. Nagyon szépen feljutunk a nyílegyenes Óriások lépcsőjén, és máris a Kalapos-kövekhez érkezünk. Kódot írunk, fényképezünk, és hajrá, tovább!

Határmenti zöld, és a fantasztikus Sötét-völgy. Eleget tesz nevének, de így is lenyűgözően szép. Patak-átkelés, és még pompázatosabb a folytatás. Az októberi ősz a lehetséges legszebb arcát mutatja: alig győzzük csodálni, fényképezni (és most, írás közben meg sóhajtozva szelektálni a sok-sok fotót).

Balra fent a Gyilkos-szikla; ott megy a gerinc, a határmenti zöld sáv. Ezúttal lentről csodáljuk, majd elhagyjuk az Eberspanger- és Tündér-forrás környékét is: elképesztően szépek a fák, a lomb, az avar. Hallgatjuk a madarakat és a levelek hullását, érezzük az ősz illatát…

Aztán megjön a piros, a vadetető és a kőrakás. Közös szakasz, itt jövünk majd mindjárt vissza. Persze az előttünk lévők szintén – beleértve Andrást is. A jobb oldali tarvágás látványa még mindig fáj, hiába mondja az eszem, hogy betegek voltak, sajnos… Majd itt a Golgota és a fenyves – és végül a Dunántúl csúcsa, túránk névadója. A kilátót most nem szemből, hanem ahogy felbukkan, úgy fényképezem le.

Feljönni sajnos nem sok értelme volt: erősen párába burkolózik a táj minden irányba. Kezdhetjük hát az ereszkedést: a közös szakaszon most is sokakat üdvözölünk, biztatunk, aztán lekanyarodunk a piroson. Ez, vagyis a Kubát Hugó emlékút visz egészen Velemig. Az erdészeti útról kis ösvény tér le, figyelni kell. Aztán meredek, majd visszafogottabb lejtő: ott már én is belekocogok a fiúk után, de az elején óvatos vagyok az aszfaltos cipőm végett. Sok hezitálás után mégis csak emellett döntöttem reggel, mert annyira kényelmes… Nem okoz csalódást itt sem, később sem: remek tempóban veszítjük a nehezen összeszedett szintet.

A táj – mit is mondhatnék? – varázslatos. Október, napsütés, lágy szellő és tizenhét fok. Ennek megfelelőek a színek, a vörösesbarna avar a lábunk alatt, amit semmiféle perzsaszőnyeg vagy rekortán nem múlhat felül. Naná, hogy futunk; sokat és kellemesen! A Hosszú-völgy most mintha rövid lenne: máris Velem első nyaralóit hagyjuk el.

Alkotóház, másodszor. A tea és zsíros deszka is, és jöhet a kék kereszt! A sok lejtő után újabb combos kaptató. Na, idén jó párszor megjártam a Guglint. Milyen kellemes felidézni a nyarat, igaz, Márk? Együtt festettük itt a jelzéseket: története van többnek is… A Szt. Vid kápolna előtt sincs sajnos kilátás – de a parkolójánál megint lehet kattintgatni; ezúttal a Kopasz-Kendig felé, ahová ma sajnos nem megyünk.

Emelkedő, be a bükkösbe, majd fenyvesbe. Az illat itt is magával ragadó. Az erdő hangja viszont nem, de erről nem ő tehet. Túratársat érünk utol, akinek zsákjából – hihetetlen! – zene szól. Na, ilyennel sem találkoztam még, és bízom benne, hogy nem is fogok. Fülsértő és ráadásul torz, silány minőségű is. Örülünk, amikor hallótávolságon kívülre kerül.

Nahát! Máris itt a Hörmann-forrás. Frissítünk, és megint lejtmenet jön. Piros Alpannonia, meg persze az OKT és a zöld. Stájerházak, szinte percek alatt – és a finom, roppanós alma a pecsét mellé a kedves pontőröktől.

A zöldön folytatjuk, és – utána is a zöldön folytatjuk. Ez azért említésre méltó, mert a korábbi években itt le kellett térni a fehér pöttyel jelölt ösvényen. Az ösvény azonban meglehetősen nehezen járható, sűrű és vizenyős szokott lenni, így hát (engedéllyel) én a zöldön szoktam menni. Most ezt „legalizáltam” is. A bejáráskor egy kis bozótharc után a rendezők is belátták, hogy célszerűbb lesz inkább arrafelé menni. Bánja-e ezt valaki, aki – kiváló utakon – így remek rálátást kapott a (hamarosan meghódítandó) Tábor-hegyre?

… És gyönyörködhetett a Szikla-forrás csodaszép völgyében? Ihatott a forrásvízből, megnézhette a sziklába vájt Mária-kegyhelyet?

A völgy persze azt is jelenti, hogy emelkedő jön. Nem is kicsi: fel a Zeiger-nyeregbe, majd tovább, egy szusszanás után az említett Tábor-hegyre. Kilátás itt nincs, lehet zúgni lefelé, ritkán járt szakaszokra. Egy sok éves, csak imitt-amott látható piros körutat leszámítva errefelé nincsenek turistajelzések. Az Erdészet kérésére: ez a terület védett növények és nagyszámú vadállomány otthona. Ezt egyesületünk tiszteletben is tartja, így hát csak évente egyszer jut ide turista.

Pompás bükkösökben járunk, kanyargunk és nézelődünk – mindvégig a fehér pöttyön. Gerincút, és nagyon szigorú ereszkedés: így jutunk le a Paradicsomoshoz.

Féltáv! A pontőrrel kicsit elbeszélgetünk, amíg társaim zoknit cserélnek (én sajnos elfelejtettem hozni). Továbbra is öten vannak előttünk, de megtudom, hogy sokan indultak a középtávokon is.

Hosszú a visszajutás innen. Sokáig kavicsos úton, majd „nemszeretem” betonra váltunk. Beszélgetésre viszont remek, ki is használjuk. És persze ne feledkezzünk meg a kiváló panorámáról, ami balra nyílik Rőtfalva felé!

 Nekem úgy tűnik, elég hamar megérkezik balról a kék kereszt, majd a Hétforrás is. Jó mélyre ereszkedünk, friss vizet töltünk, pecsétet kapunk. Nagy a nyüzsgés, sok a kiránduló, tüzek is égnek itt-ott.

Minősített egy kilométer következik: a minősítést a 137 méter adja. Annyit kell leküzdeni az Óház-tetőig. Naná, hogy megdolgoztat; naná, hogy megtoljuk! Annál jobban esik fent a kínálás. Nem is akármilyen! Szilva vagy körte? Házikolbász vagy sonka? Hagyma vagy zöldpaprika? Szent ég! Ez aztán fogadtatás. Még a kilátóból is ide fotózok inkább vissza, semmint a párába burkolózott Kőszeg felé.

Megint ereszkedés, de ma ez az utolsó, ami komoly. Igaz, tényleg komoly, főleg a szerpentin átvágása után. A Mohás-kút felé így jutunk le: óvatosan, de esés nélkül. Közben Csaba előz bennünket, így a 7-8-9. helyre „esünk vissza”.

Nagyobb baj ne legyen! Remekül érezzük magunkat, hamar lent vagyunk a Kenyér-hegy nevű pontnál (ami innen kicsit távolabb van). Jobbos forduló, a reggel már bejárt Pogányok felé. Most világosban is megnézhetjük, újra, majd letérünk a pirosról, és már csak a sárga körút – sárga Alpannonia visz tovább. Remek erdei szakasz, és mindvégig sűrű ellenforgalom. A harmincötös táv cél felé tartó mezőnye ez, ahol jó pár ismerőssel is találkozom. Idegenek is jönnek, persze. Hetvenesek vagytok? Már itt jártok? Az igen! Jól eső szavak, természetesen; löketet adnak.

Cákra érkezünk, pincesort járunk, ahol pici lányommal egy hete komoly tömegben gesztenyéztünk. Most hamar továbbjutunk, ki a faluból, szőlősorok mentén. Az aranyló színek most is megcsodálhatók, de itt már kis szerencse is kell hozzá.

A nap ugyanis lebukik, felhők között, látványosan. A meteorológia által hat órásra becsült mai napsütés bőven több lett tehát: az eszményinek nevezhető túraidő reggeltől estig kitartott.

Velembe tehát már így érkezünk: harmadszorra is meglátogatjuk az Alkotóház személyzetét, hogy aztán elköszönjünk. Tőlük igen, de a falutól még nem. Kati nénit a Pittyes kocsmában ki nem hagynánk („szintidő-rombolás”, ahogy Márk nevezi). Kellemes fröccs, pár kedves szó, és folytatjuk a sárga körút – sárga Alpannonia jelzést, amihez kicsit később megjön a piros sáv is. Ezek visznek át Kőszegszerdahelyen, aztán a gyümölcsösök mellett, gesztenyefák között, remek utakon. Még egy utolsó visszatekintés kedvenc hegységünkre – és jöhet az Irtás-hegy.

Utolsó emelkedő, kifogástalan úton, hamar fel is bukkannak a hölgyek a tetőn kis tábortüzükkel. Bélyegzés, ereszkedés – reményeink szerint világosban. Ez volt ugyanis a kitűzött cél, már reggel: Csömötét elérni lámpa nélkül. Mondhatnám, hogy fényesen sikerül is! Nem ragyogó fényben, persze, de teljesen jó látási viszonyok között.

Lukácsházán már közvilágítás fogad, de még a falut elhagyva sem kapcsoljuk be a már előhalászott fejlámpákat. A hosszú mezei út jól járható, szemünk folyamatosan szokja az egyre erősödő szürkületet… ráér. Aztán távoli tűz fénye bukkan fel. Klári ígérte, és lám: valóban ez a hangulatos – és milyen célszerű! – látvány vezet oda bennünket hozzájuk.

Erdő szélén, még a tűz fényében távozunk. Követem a fiúkat, az ösvény jó. Aztán hamar országút, majd beérkezünk a faluba – én továbbra sem kapcsolok lámpát. Kutya-koncert, hát persze; végigkísér egészen a túlsó széléig. Ott jobbra térünk, és megkezdjük az utolsó szakaszt, párhuzamosan vasúttal, úttal. Beton ez is: kerékpárút, jó minőségű. Hatvan kilométer felett persze ez sem esik jól lábunknak, de hát számítottunk rá előre. Szerencsére hamar felbukkannak Kőszeg fényei, és én mindvégig, a célig lámpa nélkül megyek. Átkelünk vasúton, úton, benzinkúton. Körforgalmon és főutcán, házak és üzletek között. Balos kanyar, Temető utca, nyolcas harangszó – és öt perccel később a cél!

Remek a hangulat! Besegítő egyesületi társaink, meg persze a rendezők fogadnak. Nagyon míves oklevél, egyedi jelvény, és persze gratulációk. Márknak külön is: élete utolsó teljesítménytúrája – kiskorúként. Ez igen! És szalámis szendvics, szörpök, meg kőszegi borocska. De mindent felülmúl az érzés: Írottkő hetvenes teljesítő lettem!