Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél 48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyikellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka: előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós, felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a zsákomban.

Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken, ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás, nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt, de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás, változatosság, nehézség!

Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át – közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel, és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.

Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel. Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig: Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.

Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben, néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék? Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.

Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.

Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út: marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható… Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.

Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög, mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.

Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé: frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás, de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.

Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.

Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.

Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék, Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell, ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk – de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.

Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván – bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól: jöhet a zöld sáv!

Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is, de haladunk előre gond nélkül.

Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik: emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt jutunk Porva felé.

Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát, beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven is, de most oda igyekszünk.

Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk, viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.

Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp, ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám! Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig – közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.

A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda” is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.

Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk: kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem” erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.

Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény” sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.

Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat. Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát – ahogy szereti.

Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!