Egy héttel az embert próbáló Tanúhegyek 100 TT után megint a Magyar Tenger csodáiban gyönyörködhettem. A Balaton 50 már évek óta vonzott, de eddig nem sikerült eljutnom. Most Réka, Márk (és ismerőse, Andi) társaságában négyes csapattal érkeztünk Balatonfüredre, a vasútállomásra. Nyüzsgés, induló túrázók, egy kis parkolási küzdelem – és már meg is van a nevezés, indulhatunk! Sok fejtörés után csak pénteken döntöttem el: bevállalom az ötvenes távot – aztán a (hellyel-közzel begyógyult) talpaim majd úgyis eldöntik: kibírják-e? Társaim is ezt a távot kezdik meg; átbújunk a sínek alatt, aszfaltot koptatunk a zöld sávon – és már itt is a vörös templom, ahogy a helyiek hívják.

Hamar bepótoljuk az elmaradt rajt-fotót, és megérkezik a Balatoni Kék jelzés is. Egyelőre fonódnak, de aztán kifelé tartunk a városból, és már csak a kék… csak a kék. Ma még sokat örülhetünk neki, ami jó hír: a Kék Balaton 100 TT végképp meggyőzött tavaly róla, mennyire fantasztikus útvonal. Jöhet az első emelkedő! Nem akármilyen helyre: a Tamás-hegy magasodik felettünk, aminek oldalában egy remek kilátópont vár. Felszuszogunk a lépcsőkön: itt a kereszt, megállni kötelező! Leginkább persze visszafordulni, gyönyörködni, csodálni az alant elterülő tájat.

Aztán folytatjuk, felfelé, de ez már könnyebb, és több pad is pihenést kínál a feljutóknak: az Aranyember tanösvényen járunk. Mi ezekkel persze nem élünk: hamar fel is bukkan a lombok között a Jókai-kilátó. Első ellenőrző pont, pecséttel – és… kitűző?! Igen, extraként kapom a mosolygó pontőrtől: az Eötvös-emlékév tiszteletére ezzel a meglepetéssel gazdagodunk.

Meg persze a fenti pompás panorámával: első mai kilátó, második kilátópont. A Balaton és Tihany látképe így is pazar, de Márk remek telés fotóján egészen különleges nézőpontban varázsol el.

Elköszönünk, és egy kis kocogással lazítjuk le az iménti emelkedőt. A kék jelzés lehoz Balatonarácsra, ahol időlegesen pirosra térünk. Nem sokat ereszkedünk, máris a temetőkapuhoz érkezünk. Újabb pontőr, újabb pecsét – bent pedig megtekinthetjük egy másik nagy tudós és természetjáró, Dr. Lóczy Lajos sírját.

Vissza az iménti úton, aztán a pataknál erős jobbossal újra az imént félbehagyott kék következik. No és a mai legerősebb hegymenet! A Péter-hegy megdolgoztat bennünket, de ismerem már őkelmét, így nem hoz zavarba az utolsó – legmeredekebb – szakasz sem. A tetőn szusszanás és némi fotózás: itt kilátó nincs, sajnos.

Semmi baj, lesz ma még, hajjaj! Lehet megint egy kicsit kocogni, aztán az ereszkedés végén kibukkanunk a fák közül. Csopak felső peremén vagyunk; ha valakit ez a látkép nem nyűgöz le, akkor szerintem semmi… Szőlők, házak, víztükör. Előttem, alattam; mindenütt.

A Tamás-hegynél Réka kicsit lemaradt: azóta hármasban megyünk. Mesélek sokat a fiataloknak a Kék Balaton 100-ról, és biztatom is őket, merthogy töprengenek rajta… Kiváló alkalom első százasnak, úgy gondolom – de hadd döntsenek ők, persze. A táj és az útvonal pedig mindent megtesz, hogy engem igazoljon… Lám, máris itt a Plul-malom szépséges épülete!

Aztán átkelünk a reggel már megjárt műúton: Csonkatorony és balos, fel. Mindig visszanézek az itteni temetőtől is: mert érdemes, mondjuk így…

Egészen a hegytetőig emelkedő jön, megint. A Csákány-hegy megmászása nem nehéz, ellenben nagyon hangulatos, barátságos erdei élményszámba mennek mindig. Olyan jó itt! Annyira szeretem… Nem tudom megmagyarázni, de itt, az Endrődi-kilátóig egyedül szeretek lenni. Ami aztán hamar fel is bukkan, a padon a pontőrökkel. Előbb a kilátás! – mondom, addig csak ledobom a zsákot. Nem is bánom meg: odafent kellemes a fuvallat, ideális hát-hűtésre.

Stílszerűen Balaton-szelettel kínálnak a barátságos pontőrök, de hoztak fel magukkal vizet is; köszönjük! Aztán tovább, lefelé! Megmutatom társaimnak a kék háromszöget: készültem erre is. Ha le kellene neveznem harmincas távra, akkor itt balra térnék. Mivel egészen jól érzik magukat a talpaim, folytatom előre. Túlságosan is előre: pár méterrel később a kék jelzés levisz erről a széles útról egy kis füves, keskeny ösvényre. Csodálatosan „benézzük” mindhárman a nagy beszélgetés közepette, és csúnyán elmegyünk tovább. Nagyon csúnyán: eddigi leghosszabb eltévedésem lesz, kétszer egy kilométerrel… Visszafelé aztán két futót már mi igazítunk útba: ugyanezt a hibát ők is elkövetik.

Paloznak felé ereszkedünk le, bár a falut épp csak súroljuk a kálvária stációinál. Panoráma-úton megyünk itt is, irány Lovas! Már látjuk is a két közeli templomtornyot, de előbb pihenő. A Lovas Kikötőt már jól ismerem, és kifejezetten szeretek ide jönni. Pompás hely, ezúttal is EP-ként üzemel. Ötszáz forintos bón?! Egy ezrest fizettem nevezéskor… Viceházmesterre cserélem be a kis szelet papírt, és szusszanunk is egyet.

Jöhet Alsóörs! Meg a Somlyó-hegy, persze: hú, mennyi kellemes emlék fűz ezekhez! A kis kocsmához is, amit most – tekintettel az iménti remek fröccsre – most bizony kihagyok. A hegyet persze nem: kék háromszög, most már tényleg, kanyarogva – nagyon hamar a kilátó tövénél vagyunk. Fotók, majd pecsét, és zúgás le a túloldalon.

És persze nyomás vissza Lovasra: itt egy ilyen érdekes vonalvezetéssel oldották meg a track-et. Ott aztán elköszönünk a kéktől (piros, sárga és zöld is jut), és irány a Malom-völgy! A csodálatos Balaton-felvidék újabb gyöngyszeme számomra. Kiváló ösvény, gyönyörű fák és erdők, mellettünk pedig a csobogó patak… földi Paradicsom.

Itt már jól esik egy szendvics: eszünk-iszunk, és továbbra is örülünk a kiváló túraidőnek. Előző napokban alaposan lehűlt az addigi kánikuláról az idő: egészen ideális lett így. Aztán át a hídon! Hát persze. Már csak sárga sáv marad, majd megint piros, de az hosszabban. És a kedves ismerős: a Király-kút! Pompás vizével, hangulatos környékével felüdít, felfrissít, mehetünk is tovább!

Ez a „tovább” jelen esetben Veszprémfajsz környéke lesz. Addig visz fel a piros: továbbra is ezen morzsoljuk a kilométereket. Erdőkön át, rétek, mezők mentén – helyenként szép kilátásokkal a Bakony felé.

Érdemes-e kihagyni a Fajszi Kálváriát? Szerintem nem, és – bár EP nem lesz itt – társaimat is meggyőzöm. Főleg, hogy ők még nem jártak itt. És persze nem is bánják meg: a körpanoráma lenyűgöző, sok érdekes részlettel a már bejárt útunkra visszatekintve. Meg persze előre is: még egy kicsit megyünk észak felé, az ott Balácapuszta, ott fordulunk majd vissza.

Nem is vesztegetjük az időt, lezúgunk a faluba. Itt Ildi, Erzsi és Edu jön szembe: mindig jó találkozni velük! Váltunk pár szót (megtudjuk, hogy Réka már előttünk halad), és hamar odaérkezünk az említett balácai (római kori) romokhoz. Rövid pihenő, pár fotó, és visszafordulunk.

Fajszról kifelé menet egy kis kocsma is útba esik: hűs almafröccsel üdítjük fel magunkat, majd elhagyjuk a kis parkot és vele együtt a falut is. Aztán zöld sáv, majd zöld kereszt, piros kereszt… Átvezető szakasz, helyenként ilyen is adódik – de legalább remek beszélgetős széles utak; könnyen és jól haladunk. Aztán a piros keresztről letérés – de semmi jelzést nem látunk, kicsit túl is futunk. Végül csak-csak lejutunk a Koloska-völgybe, és persze hamar megvigasztalódunk.

Ebben jelentős szerepet vállalnak a kedves pontőrök, de amit kínálnak, az is. Terülj-asztalka: társaim gyümölcslevest kanalaznak, én ezt persze kihagyom. Remek kacsazsír vigasztal, amihez friss paradicsomot sózok, lilahagymával vegyítem. Hú, milyen finom! Ó, hogy még sütik is vannak?... Meg házi, saját készítésű meggylé? Jeges víz?!

…A Koloska-sziklák tövében-árnyékában haladunk megint csak észak felé. Megcsodáljuk a Hamvas Béla által is megénekelt hársfát, és követjük – újra – a pirosat.

Amihez aztán megérkezik a zöld is, ami biztos jele annak, hogy kezdődik. Mármint az emelkedő: mai utolsó kaptatónk. Ravaszdi, mert előbb csak altat, majd emelkedik, végül pedig: nagyon emelkedik. A sziklás utolsó szakasz megdolgoztat, remek érzés a tetőre jutni. Ahol aztán még mindig emelkedés vár, de ez már más fajta. A Recsek-hegyi Noszlopy Gáspár kilátó lépcsőfokairól van szó. Ide is érdemes felkaptatni: lehet még egy jól gyönyörködni a Nagy Víz látképén – Tihanyi-félsziget, előbbre Balatonfüred – és persze a hatalmas erdőség körös-körül.

Kiválóan elbeszélgetünk a pontőrrel-rendezővel. Sok érdekeset mesél, és ő sem enged el üres kézzel: szőlőcukor és víz is jut. Meg jó tanács: lefelé a sárgán figyeljetek! Hiányos, helyenként gyenge, öreg. Még így is „sikerül” egy-két helyen tévesztenünk, de szerencsére ezek aprók, és a hosszú lejtő amúgy is lendületet ad. Igen, innen Füredig már csak ereszkedni kell, és amikor leérkezünk a házak közé, már egészen oldott a hangulat. Fehér (református), majd vörös (katolikus) templomok, és itt a (már reggel is használt) zöld sáv.

Meg a Peron pizzéria és a rendezők. Oklevél, kitűző és kézfogás. Pecsét a füzetbe: Cartographia Kupa-forduló is volt ez az esemény. Kellemes beszélgetés, mosolyok és öröm. Kiváló ötvenes van mögöttünk (hihetetlen ár-érték aránnyal); gratulálunk Rékának is. És már el is döntöttem, mit írok be a jövő évi naptáramba erre a napra…