Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán!

Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok-töltök.

Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat!

Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket utasíthatunk magunk mögé.

Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk – ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a tempó.

Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés. 

Magamba erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében; gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!

Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban.

A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?! Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.

Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada – hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…

Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk, szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc, mint említettem…

Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó… szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.

Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat…

Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő! Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat.

Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a deci vörös, mint mindig.

Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…

De a Muzsla sohasem akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!

Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.

A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.

Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz méltón – kiballagunk a pincékhez.

Kedves pár portékái közül választunk, közben – némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.

És busz is akad, vissza a rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.