Pünkösd hétfőjén, pompás koranyári időben gyülekezünk a Kincs-pihenő parkolójában Imre autójánál. Akik itt vagyunk, zömmel pontosan tudjuk, mire számíthatunk ezen az első rendezésű eseményen. Önellenőrző pontok, ellátás nélkül, kiválóan átgondolt, különleges útvonal, míves jelvény és a szokottnál jóval szerényebb nevezési díj. Ja, és a klasszikus Sport szelet a rajtban, a hatalmas színes térkép és itiner mellé. Sok időt ezekre nem fecsérlek, Zoli öcsémmel hamar el is tesszük a zsákba, hiszen előzőleg felkészültünk a track alapján, és szinte az egész táv a fejünkben van.

Kombinált, érdekes a kezdés, hiszen nem Kőszegről indul – ellenben első utunk oda vezet. Ez innen természetesen ereszkedést jelent, amit viszont emelkedés nyit: egy rövid szakaszon a kék kör visz a kék háromszögre. Az aztán tényleg lejt: barátságosan, nem durván, alkalmat adva egy kis bemelegítő kocogásra. Kis kanyarodás a Fatalin-bükköknél, és hamar itt az első pont: kódot írunk az Ördögtányér-sziklánál.

Máris metsszük az aszfaltot, és előzzük a vidám csapatot. Réka (aki velünk jött) csatlakozott Veráékhoz, és most együtt tolják: jó utat! Pintér-tető, sajnos immár komoly panorámával: még mindig nem szoktam meg a két év előtti tarolást. Odalent Rőtfalva bújik meg: megyünk, persze, oda is! Majd. Most Kőszeg a cél, a tető után hosszút futunk, a terep kiváló. Kék kereszt, kanyarodás le a Trianoni kereszthez: 2. EP. Keressük a kódot, aztán előkerül az itiner: ja, hogy az évszám, a kereszt tövénél… Bocs, talán mégis át kellett volna nézni az itinert!

Panoráma, gyönyörködés, fotók és hajrá, vissza a kis kitérőn! Pár száz méter, fent vagyunk a Kálvária-hegy tetején – aztán meg a templomnál. Remek kilátás a városra, újabb fotók, miközben felidézem a januári Évkezdő tekergő túrákat, amiknek itt a célja: többnyire hóban, persze…

Stációk, különleges gyökerek szabadon, kanyargó út lefelé: ez már ugye az OKT. Nem sokáig: az ABC-nél letérünk róla, és végigjárjuk az itt kezdődő (újabb) kék kereszt teljes hosszát. Nem mintha olyan hosszú lenne – de éppen a rajtnál fogunk felbukkanni, ha véget ér. Addig pár kilométernyi emelkedés jön, természetesen… csak hogy érezzük a törődést. A Szulejmán-kilátóra most nem kell felmenni: Imre engedékenyebb, mint én. Akárcsak áprilisban a Kubát Hugón, a júniusi Kőszegi csillagok TT-n is fel fogom ide küldeni a túratársakat…

Gesztenyefa utca, Királyvölgy: a névválasztás talán nem véletlen. A sok-sok most is termő fán kívül ugyanis itt található az Öreg gesztenye emlékhely is. Itt látható a közel 500 éves gesztenyefa megmaradt torzója: egészen különleges emlék, nagyjából Mátyás idejéből…

Elfogynak a kis házak, kertek: emelkedő visz ki, gyönyörű ösvényen, kiváló terepen. Meghúzzuk a tempót, gyorsan Szálasi egykori bunkerénél írjuk a kódot. Aztán itt a parkoló, Imre kocsijánál még mindig rajtolnak rövid távosok – ismerősöket is üdvözölhetek. Aztán kék kör, másodszor – de az elágazásnál most ezen is maradunk, és ennek is kihasználjuk teljes hosszát. Ami az aszfaltos szerpentin kanyarjánál ér véget – onnan már csak pár lépés lefelé a Hétforrás.

Elég sokan összejövünk itt: ki-ki szusszan egyet vagy fotózik, körülnéz vagy vizet vételez. Ez utóbbi erősen indokolt is: nagyjából 30 kilométeren keresztül most ezzel a készlettel kell majd gazdálkodni, egészen Velemig. Ezt javasoljuk a szemből érkező Gábornak is, miután saját kulacsainkat feltöltöttük. Aztán megint egy teljes hossz! Úgy látszik, ez egy ilyen nap: ezúttal egy újabb kék kereszt jön, ami innen indul, és az országhatárnál ér véget, hamarosan. Szerencsére az ösvény nem: az odaát is sárga Alpannonia-ként megy tovább. Mi meg követjük, persze, hiszen következő pontunk/kódunk Rőtfalván lesz.

Addig egy igen remek, kellemesen lejtő ösvény visz: közben persze muszáj megállni egy pillanatra, fotóra – ahogy egy túratárs fogalmaz: „hogy tudjuk, hol a határ”. És ez már osztrák föld, osztrák tavacskákkal és kacsákkal, és kislányom jut eszembe, akivel az Alpannonia 15 TT-n itt pihentünk egyet – az ő kedvéért most is lefotózom őket.

Kihalt, csendes határmenti falucska, a kereszteződésben ott a kód, és örülünk, hogy nem a főutcán kell mennünk. Sőt: utána sem a gyalogos- és kerékpárutat válasszuk, hanem az erdőszélen, a patak mentén haladunk. Kicsit hosszabb, és persze harmatos is, de nem aszfalt – lesz az még bőven, sok is.

A sebes Güns (vagyis Kőszeg) patak még mindig kísér, de már a kerékpárúton közelítjük Hámortó (Hammerteich) községet. A mögöttünk jövő csapattól másnap megtudtam, hogy őket itt osztrák rendőrök állították meg, mivelhogy migránsoknak nézték őket… (szerencsére tisztázódott a helyzet). Mi kellemesen átjutunk az előzőnél is kisebb és csendesebb településen, és máris a lékai vár tövéhez érkezünk. A kis tó partjától pompás és fenséges látvány a fenn magasodó épület-együttes: örülök, hogy ezúttal ebből az irányból érkeztünk ide.

A következő kód a vár parkolójánál található, és amíg öcsém ezt intézi, hamar bekocogok az udvarra, pár kattintás erejéig. Többre nem, mert bejártuk már többször is, túrán és kiránduláson egyaránt – mehetünk is, zúgás le a lépcsős ösvényen!

Léka (Lockenhaus) szintén csendes – lehet, hogy mindenki wellness-el? Öcsém szerint inkább Bozsokon cukrászdáznak… A BILLA persze ma zárva, amit kicsit sajnálok, de még a fagyizó környéke is néptelen, kihalt. A kis ivókút azonban üzemel; iszunk pár kellemes friss kortyot.

Így jutunk ki Lékáról, a szerpentinen egészen a széléig, és már nagyon örülünk, hogy bebújhatunk az erdőbe. Hangos motorosok bőgették itt gépeiket – ezzel szemben itt csend honol, friss erdőillat a kipufogógáz helyett, és még kellemes hűvös is adódik. Kint a napon ugyanis már kezdett egészen meleg lenni, így ezt is nagyon tudjuk értékelni.

És persze az erdőt. Pompás, sűrű vegyes erdők vannak errefelé, a közöttük kanyargó ösvények is egészen kiváló állapotúak, és sokáig egészen szerény az emelkedés is. Ez a szerénység aztán megszűnik, komolyabbra vesszük a szinteket: elvégre Burgenlandban vagyunk, és ennek is ugyanaz a teteje, mint a Dunántúlnak – csak itt Geschriebenstein-nek nevezik, nem Írott-kőnek. Mi meg történetesen – mit tesz Isten! – pont oda igyekszünk.

Néha adódik egy-egy kilátópont vagy szakasz, de többnyire marad a sűrű. Rengeteg madárral, kiváló levegővel és pompás illatokkal, és csenddel. Ez aztán egy kis időre megváltozik, amikor átszeljük a Léka – Rohonc műutat: itt újabb kódot is kapunk. Aztán megint bevetjük magunkat a rengetegbe, magunk mögött hagyva ezt az utat is.

Néha helyiekkel találkozunk, kiránduló házaspárokkal köszöntjük egymást. És faljuk a kilométereket, kiváló beszélgetős szakaszokkal, tesómmal élünk is a lehetőséggel. A track persze újra meg újra előkerül, mert labanc oldalon jóval lazábban kezelik a turistajelzéseket, mint mi idehaza. Jó pár kereszteződésben csak ez segít, de hát megszoktuk, itt ez a trend. A kerékpárosokra jóval nagyobb figyelmet fordítanak – csakhogy mi nem mindig bicikliutakon közlekedünk…

Igen erős kaptató jön, bár rövid szakaszon: felrémlik ismerősként, csak fordított irányból. És igen, nem sokkal később belecsatlakozunk a piros Alpannonia útvonal gerinc-szakaszába. Na, ez már igencsak ismerős az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről mindkettőnknek. De nem csak nekünk: itt bizony megjelenik a turizmus. A közeli parkolótól, a Ranch-tól tucatszám érkeznek a hétvégi kirándulók – az Írottkő meghódításának messze legkönnyebb módja. Élnek ezzel honfitársaink is nagy számban, meg persze sok-sok osztrák kiruccanó. Kerülgetjük őket, a tempó-különbség nyilván komoly.

Írott kő. Az „eredeti”, vagyis a három birtok határa – felirattal, kereszttel, ahogy az dukál. Teli egymást fotózó emberekkel, turistákkal. Hadd jöjjön a kilátó! Előbb OKT-pecsét az itiner megfelelő rovatába, és hajrá, fel, a tetejére.

Alaposan megbánjuk eme tettünket. Amikor – pár kattintás után – lefelé vennénk az irányt, felfelé igyekvő csoport érkezik. Tucatszám özönlenek a kanyargós lépcsőn, és csak jönnek, jönnek... Hatalmas megkönnyebbülés hát és végtelenül jó érzés, amikor a határmenti zöldre jutunk, ami meg általában kihalt, csendes, ember nélküli.

Most is. Mi meg figyelünk: eredetileg a kék háromszögön tervezte Imre a túrát, aztán az itineren már a zöld szerepel végig. Mi szívesen lemennénk az előbbin, mert eddig még nem sikerült egyszer sem megtalálni. Na, most igen! Le is óvatoskodunk rajta, és sikerül lefotóznom a Gyilkos-sziklát is, még ha kissé sötét is van itt… De „Kőről-kőre” haladunk, tehát dupla öröm itt lenni.

Lejutunk a DDK-ra; az ösvény kiválóan futható, bele is húzunk kicsit. Újabb hiányzó fákat konstatálunk szomorúan, aztán átkelünk a patakon, és a Sötét-völgy – mint már oly sokszor – most is rabul ejt szépségével (igaz, lefotózni ezt is komoly kihívás).

Újabb kövek: Kalapos-kövek! Fejből emlékszem a fatörzsön lévő kódra, hajjaj… hányszor láttam már! Gyönyörködni mégis megállok, most is. Aztán figyelni kell: nehogy a megszokás hibát generáljon.

Nincs gond, nem zúgunk le az Óriások lépcsőjén: ezúttal északnak fordulunk, letérve a kékről a (meglehetősen ritka) piros háromszögre. Aztán patak-átkelés, piros sáv és kék kereszt (ma már a harmadik): fel is bukkan Velem.

Naná, hogy nem hagyjuk ki Kati nénit a Pittyes kocsmában! Persze hogy iszunk egy remek hűs (kőszegi borból készült) fröccsöt. Bőven megéri azt a majdnem kilométernyi kitérőt… Pár falat is jut hozzá, és mehetünk is. Fel, természetesen, az említett kék kereszt majd a Hörmann-forrásnál „tetőzik”. Előbb meg nyilván a Szt. Vid-kápolna: de szép is így innen lentről!

Kanyarog felfelé az ösvény; a hatalmas fák a még hatalmasabb völgyekben magasodnak, gyökereik időnként kígyóként tekeregve láthatók. Itt is jönnek kirándulók, köszöntjük egymást; elismerően nézek a nyugdíjas hölgyekre: nem séta ide feljutni.

A kápolnánál aztán kiderül, hogy itt ma esemény van: Pünkösd hétfőjének tiszteletére misét celebráltak. Ennek megfelelően itt is óriási a nyüzsgés: többen is akadnak, akik egészen az épületig bejöttek autóval, dacára a tiltó tábláknak. Az ösvények is emberekkel vannak teli – menjünk hamar az OKT-emlékműhöz, ott a következő EP! Aztán át az aszfalton, és újra csend lesz és nyugalom: magunkra maradunk az erdőben, a kaptatón. A fenyvesnél aztán megint egy-két pár jön, útbaigazítjuk őket, és feljutva kanyarodunk is jobbra. Jól állunk vízzel, kihagyjuk hát a hatszáz méternyi kitérőt a forráshoz – nekivágunk inkább a gerincnek.

Kék háromszög, Hármashatár-hegy, majd a Nagy-Kendig. Itt újabb kódot írunk, aztán gyönyörködünk a kilátásban, egészen a Kopasz-Kendig tetejéig. Ott újra bebújunk a fák közé („de jó ez a hűvös!”), meghúzzuk a lépteket, közben még egyet falatozunk. Aztán Vöröskereszt: megint kód, sokadik. És jöhet az OKT, ismét útbaigazítást kérő párocskával. És itt is van az Óház, hát persze, gyerünk fel a kilátóba, és persze megint nem bánjuk meg.

Hamar még évszám az itinerbe, és jöhet a kék háromszög. Amiről aztán a (ma már kétszer megjárt) kék körbe térünk le – és megint útba igazítunk.

Kincs-pihenő, parkoló, szervusz, Imre! Gratulál, majd szabódik: sajnos, nem készültek el a jelvények, így egy méretes kitűzővel menti, amit lehet. Sajnáljuk kicsit, de ennyi remek élmény után ezen nem akadunk fenn… Rékát nem kell megvárnunk, Vera hazaviszi – így hát jöhet Bozsok – stílszerűen az erdei szerpentinen és Velemen át. Igen: hogy még egy kicsit érezhessük azt, amit a Kőszegi-hegység adott ma: sok-sok gyönyörűséget, szépséget és pazar látványt.