„Közeli helyeken, dombokon-hegyeken” – jut eszembe a Bikini régi slágere. A hegyek persze csak félig-meddig stimmelnek: ez a túra kevéske szintekkel szerénykedhet, ellenben egyedi, csak itt jellemző tájakkal, épületekkel – és hangulattal fogadja az ide érkezőt. És hát közeli! Nekem, legalábbis: egy órán belül a rajtban vagyok, akárcsak négy autós társam. Igaz, Lacinak ehhez előbb Szombathelyen kellett éjszakáznia, lévén fővárosi lakos. András és Márk viszont földim, a Körmenden beszálló Réka szintén.

Így érkezünk Őriszentpéterre, a rajtba – a hosszú távos társak kérésének megfelelően már hat előtt. Én most (hű, de furcsa érzés!) nem ezt a csapatot erősítem. A múlt heti vízhólyagok még nem múltak el teljesen nyomtalanul, és a fő kihívás, izgalommal várt esemény a holnapi Vendvidék maraton! Hatalmas vívódás után, de sikerült meggyőzni magam: ezúttal megelégszem a harmincas távval. Nem könnyű, persze Réka és András távozását látni, de a sok ismerős, a találkozások segítenek. Az meg pláne, hogy fél hétkor (idő előtt) elengednek minket is.

Alighanem hiányérzetem lesz, ha egyszer eső nélküli Őrség-túrán veszek részt. A zajosan kiadós éjszakai zivatar után az ideutazást megúsztuk szárazon, de a rajt helyszínéről, az iskolából kilépve – mintha csak erre várt volna – rázendít szépen. A kocsinál még felkapok egy esőkabátot, kamáslit, de Márk és Laci csak mosolyog. Ők lazán készültek, és most póló - rövidnadrág variációban állnak neki a távnak. Hamar még kullancs-riasztót fújunk egymásra (Őrség, ismétlem), és máris a református templomnál kanyarodhatunk rá az útra (és a DDK vonalára). Elhagyjuk a Városszert, és máris fent járunk, a Templomszeren. Itt az első ellenőrző pont, megkapjuk a pecsétet, és megyünk is tovább. Lekanyarodva a Keserűszerre, szép réteket és tájba illő házakat hagyunk el – és egyúttal az aszfaltot is.

Nedves, magas fűben, réteken keresztül jutunk a Zala (Szala) partjához, hogy aztán jó ideig követhessük. Egyelőre a GTX szépen teszi dolgát, de tudom, hogy ez véges lesz, ha ennyi csatakos rét vár még ránk. A fiúk most is csak mosolyognak, ők már nem tudnak vizesebbek lenni… Mozgás közben persze ez nem akkora dráma, és a mozgás megvan, kellemesen. Igen szép tempót jönnek a fiatalok, holott Laci ennél rövidebb távokhoz szokott, Márk pedig térd-sérülés után jött el.

Kétszer is átkelünk a patakon, egyik könnyebb, mint a másik. Az egyiknél ugyanis pallók vannak, amit akár hídnak is becézhetnénk (jobb oldalán még korlát is kényeztet!). Másodszorra azonban fatörzsek és kövek segítenek csak – de így is megoldja mindenki a feladatot. Aztán rétek és erdők között hamarosan itt a 2. EP, a Zala-völgyi vadászház, bent a két pontőrrel.

Hamarosan már a szalafői focipályánál járunk, majd a falu is felbukkan. Jobbra feltekintve a református templom tornya (Templomszer), balra szelíd dombok lejtői láthatók: az meg a Csörgőszer. Itt még mindig a Dél-Dunántúli Kék vonalán járunk, de a Papszernél kicsit letérünk róla, és irány a híres Pityerszer! Ott is pecsétet kapunk – és ezúttal egy müzliszeletet is, egy békés cica társaságában.

Persze ennél jóval többet kapunk. Látnivalót, élményt, emléket! Utunk innen válik el a hosszabb távosoktól: ötven és (az új) maraton balra, mi jobbra. Ez a „jobbra” azt jelenti, hogy át a Skanzenen. Hurrá, be is barangoljuk kicsit a régi parasztházak, kástu és tóka festői látnivalóit. Készülnek a fotók is, bár az idő sajnos ehhez meglehetősen mostoha. Az eső már régen elállt, de a borús ég kevéssé szép háttér.

Sebaj, jöhet a szépséges rét, előttünk, hosszú lejtővel. Meg a roppant mennyiségű vízzel, huh! Hiába a kamásli, felette is vizes tudok lenni, combközépig. A sok virág, a rétet szegélyező erdők és a szép kilátás persze elvonja a figyelmet a kis kellemetlenségről. Leérkezve a völgy aljába, patak-átkelés jön, hevenyészett átjárókkal. Később pedig lápos rész, de itt szerencsére pallókon jutunk előre. Változatosság és izgalom tehát adódik bőven, és remekül érezzük magunkat.

A kék körút letérőjénél aztán kevésbé. Egészen pontosan akkor, amikor rájövünk, hogy azt bizony benéztük, elhagytuk – gyerünk hát vissza! Talán kétszáz méter, de bosszant a dolog. Aztán – Locus segítségével – megtalálom, és meg is értem, hogy hogyan nézhettem be. Hát úgy, hogy a világon semmi nem jelezte. Egy vetés és egy lekaszált rét – más nem látszik. Ja, de – egy fatörzsön sok éves jel, sokkal lejjebb… Na, legalább megnyugodhatunk, ez kevésbé múlt rajtunk, mehetünk hát lefelé, a völgybe. Ahol aztán – már-már szarkasztikus módon – pár szalag is látható.

A Papszer után kevéske aszfalt, néhány házat elhagyunk, és vele együtt Szalafőt is. Aztán műútról jobbra le, követjük újra a kéket. Minket meg egy traktor. Az aszfalton jött mögöttünk, és ő is letért, ugyanitt. A következő letérésünkkor aztán megint. Aztán megint. Mindig jön mögöttünk: nem marad le, de nem is gyorsabb nálunk – nem kevés poénhoz szolgáltatva adalékot. Laci szerint errefelé traktorral kéktúráznak, Márk meg egyenesen XXI. századi követős horrort vizionál…

Sáros elágazás balra, én – jelzés híján – naivan jobbra megyek. Pár méter után gyanút fogok, és igen: vissza, persze. A traktor azonban ide is követett, és most nevetve várjuk, hogy ő is megfordul-e? Nem, itt elhagy bennünket, mi meg visszatérünk, és nekivágunk a sárnak. Sok-sok sárnak. Néha lehet erdők szélén (esetleg benne) menni – néha nem. Erdészeti gépek nyomain bukdácsolunk, de aztán erdők jönnek, majd ráérkezünk a piros-kék fonódó jelzésekre. Hopp, ez már ismerős nekem, megjártam már háromszor: újra a hosszú távon vagyunk.

Az égig érő, csodaszép szálas fenyők között haladunk előre, és ahogy már várom is, felbukkan Kondorfa. Bejutunk a falu közepéig, a kocsma is felbukkan – ahol most cihelődnek a pontőrök. Nem meglepő, még így is idő előtt vannak; hálásak lehetünk, hogy nem kell várni. Mi – ugye – reggel fél órával a hivatalos idő előtt elindulhattunk, és a tempónk is kellemes volt… Beugrok a boltba előbb, ahol régi ismerősömet, Lacit üdvözlöm, és egy kóla is jól esik. Aztán pecsételés, és elhagyjuk a falut, aszfaltot – és a kéket is.

Rétek és erdők jönnek, a piros sávon folytatjuk, majd hamarosan a Dó-rét jellegfáját csodálhatjuk meg. Vizenyős, majdhogynem lápos, helyenként zsombékos a terep, rengeteg a pajzsika is. Meg a százféle gyönyörű virág – de sajnálom, hogy nem ismerem őket! Szép erdőkben járunk; egy helyütt apró tévesztés, de hamar korrigálunk. Fogynak a kilométerek, majdhogynem túlságosan gyorsan… Remekül elbeszélgetünk, sokféle téma előjön; igazán jól érezzük magunkat. Ehhez hozzá adódik még a kiderülő égbolt is: egyre világosabb és melegebb lesz az idő. Márk pizzát vizionál beérkezés utánra, aztán lemond róla, majd úra elkezd bízni, hogy lesz – aztán megint kizártnak tartja… Mi meg csak nevetünk, és szurkolunk neki.

Kis csapat, gyerekekkel: tízes távon jöttek, szemből, de most kicsit eltévedtek. Szerencsére csak pár tucat méternyit – és kb. ugyanennyivel, de elmentek a Bárkás-tó ellenőrző pontja mellett is. Na, vissza kicsit, ott lesz bentebb, gyerek csak utánunk! A kis esőháznál megkapjuk a pecsétet, sőt (rákérdezés után) némi frissítő innivaló is előkerül.

Vissza a pirosra! Kimegyünk az országútig, átvágunk rajta, majd egy óriási réten is, és Ispánk házai tűnnek fel. Be is kanyarodunk a faluba, majd a Béke Ligetnél újabb EP. Heni és Sanyi fogadnak nagy kedvességgel, meg kellemes ellátással. A jubileumát ünneplő falu polgármestere is kilátogat hozzánk, és ők is hozzáteszik a magukét: finom gyümölcslevekkel, nápolyival pótolhatjuk az elvesztett kalóriákat és folyadékot.

Innentől zöld sáv dukál, és egy kis kavicsos szakasz után erdők között folytatjuk. Sáros, néhol dagonyás is, és a túrások is igazolják: a környék méltó a nevére. A Disznós-tető felé igyekszünk ugyanis, mint utolsó ellenőrző pont. Egy óriási fa tövénél aztán meg is találjuk a kihelyezett (természetesen disznó-fejű) pecsétet, és kiszolgáljuk magunkat. Aztán kellemes lejtők váltakoznak óvatosságra intő, csúszós részekkel, de hamar aszfalt jön, biztos jeleként Őriszentpéter felbukkanásának.

Házak és aszfalt, ránk köszönő helyiek – és a cél előtt pár méterrel ismerős hang – mögöttünk. Naná, hogy András az! Naná, hogy letolta az ötvenet, míg mi a harmincat… Nagyon szigorú tempót mehetett: mi sem cammogtunk. Ez leginkább a célban derül ki, ahol kereken hét órát mérek a 33,3 kilométerre. Nem űr-tempó, persze – de Laci ennél jóval rövidebb távokhoz szokott, mi pedig félgázzal, óvatoskodva mentünk Márkkal.. És persze a csattanó sem marad el: az utolsó métereken egy pizzéria mellett érkezünk be! Végül mégsem itt, hanem majd Szombathelyen falatozunk, ahová igencsak időben hazaérkezünk. Ami nem is baj: holnap Vendvidék-túrák! Ahol mind az öten ott leszünk - addig kis pihenő, szusszanás, készülés.