Nem, tényleg nem lehet elég a Balatonból. Ezúttal csak ketten Márkkal, de mentünk, mert menni kellett; hívtak azok a hegyek. Jól esett a változatosság is, kéthétnyi Kőszegi-hegységben töltött jelzésfestés után. Első számú kedvenc után egy kis második számú? De szép is az élet!

Sportcsarnok, Alsóörs, reggel pontban nyolckor indulunk, azaz, a lehető legkorábban. Mármint a rövid távok lehetőségeihez mérten. Márk eleve huszonötöt tervezett, nekem viszont ezúttal nincs kedvem egyedül végigjárni a nagy melegben a negyvenest. A huszonötös meg kevésbé tetszik, mint a két rövid – hát akkor hajrá, legyenek azok! Tízig simán meglesz az ötös, bízom benne – és akkor mehet a második kör. Ezzel a lendülettel vágok neki az útnak, ami aztán igen gyorsan meg is szakad. Igaz, saját döntésem miatt – de a Felső kocsma előtt csak úgy elmenni… nem, az nem lehetséges. Ahol ilyen finom fröccsöt adnak?!

Szóval, jó ide betérni, kétség sem férhet hozzá. Energiát ad így is, úgy is. Talán meg is térül az elvesztegetett idő? Nem tudom, de tény, hogy nagy lendülettel folytatom. El, jobbra, merthogy ma nem kell felmennem a szemközti kilátóba, amit azért sajnálok kicsit. Így hát Balatoni Kék, egészen fel a tetőig.

Elhagyom az utolsó házakat, nyaralókat, mellettem csobog a kis patak. Békésen, kellemesen, és itt mindig hűvös és árnyék van. Jó errefelé járni.

Amfiteátrum, sokadszorra. De bekukkantani muszáj, még ha a tanösvényre nem is megyünk fel (pedig szuper onnan a kilátás). Aztán hajrá, tovább!

Visszanézni is érdemes, persze. Immáron mögöttem, de ott magasodik a Somlyó-hegy, tetején a kilátó. Remélem, az őszi túrákon megint itt lehetek, és akkor nem ússza meg! Mellette pedig a Kis-hegy, ami Felsőörstől választ el minket – sok-sok szőlővel, présházzal.

Az aszfaltot kicsit megfutom, merthogy ma új cipőt is avatok: lássuk, mit tud? Ó, egészen kiváló! Igaz, afféle öszvér: nem annyira mintás a talpa, mint a terepfutó cipőké általában, viszont igen kellemesen csillapított. Ráadásul remekül belefér széles és boltozatos lábfejem: kell-e ennél több? Tapadás, hát persze! És abban is kiválóan vizsgázik: ezt már a hegyre felfelé tapasztalom meg. Ahol – mondjuk így – jól jön a tapadás. Szigorúan megtolom a tempót, élvezem a remek emelkedőt, közben a pulzusomat is figyelem. Mehet még, feljebb? Akkor még egy lapáttal, annyira jó ez most!

Utolsóként a reggel mellettem leparkoló párost is megelőzöm, és innen már senki sincs előttem. Persze, ennek is ára van: most már én szedem a pókhálót… De aztán hamar fent vagyok, pihenő szakasz és jobbos visszafordító jön. És itt a kilátó! A legszebbek egyike, vallom. Pompás, vörös kövekből emelt építmény, amit aztán faszerkezettel emeltek tovább – gyönyörű lett. Akárcsak a kilátás odafentről.

Remek dolog elnézegetni Almádi felé, aztán meg jobbra, ahol a félsziget mutatja magát. És észak felé is – a sok kis makett házikó a szőlők között mesebeli tájat idéz.

Lent aztán zavarba jövök, mert az itiner itt önellenőrző pontot jelez: évszámot kell felírnom. Csakhogy semmiféle évszámot nem találok, hiába járom körbe az épületet. No, talán majd elfogadják a fotóimat, bízom benne (és hát persze, így is lesz). A kis háznál megsimogatom a cicákat, és kicsi lányomra gondolok. Múlt ősszel nagyon tetszettek neki a most is barátságos kis állatok.

Sárga sáv jön egy ideig: egyszer-kétszer jártam még csak rajta, figyelni kell. Á, dehogy kell! Már itt is megkezdődik a célig tartó szalagozás: szépen lehet haladni. Sőt: futni. A szerény lejtő ezt megengedi, sőt, megkívánja. Az erdő körülöttem nagyon szép, a Mária-emlékhely mellett is gyorsan elhaladok, és innen már tényleg csak szalagok visznek. Gyorsan és biztosan. Hamar felbukkannak az első házikók, nyaralók – meg a Balaton is.

Derékszögű kanyargások, kavicsos vagy betonos utcák. Béke és csend, néha egy-egy kutya ugatásával, esetleg fűnyíró hangjával. Mélyút, magas partoldalakkal – gyorsan fogynak a kilométerek és a szint is.

Itt a kék, megint! Úgy tűnik, mintha csak pár perce jártam volna erre. A kocsma mellett most csak elfutok, az utána érkező lejtőn pláne. És itt a Sportcsarnok, óra megállít – és örül. Ötven perc kellett az 5,92 kilométerhez: hú, hét feletti átlagom lett!

Kitűzőt és oklevelet kapok – és már megyek is át a szomszéd „standhoz”. Innen indítanak, mint tizenötöst, és máris leszaladok az ottani rajtoltatókhoz. Fiatal leányt igazítanak útra: ott jobbra, igen, aztán meg majd balra… Tanácstalannak tűnik. Felajánlom, hogy a Felső kocsmáig velem jöhet. Elfogadja, és kiderül, hogy 25 kilométerre jött – no, akkor tovább is mehetünk együtt. Így hagyjuk el Alsóörsöt: most is megcsodálom a református templom pompás épületét ott fenn.

És kijutunk, de nem az aszfalton folytatjuk: az Edu által preferált panoráma utat ajánlom Dórának. Nem bánja ő sem: sokkal kellemesebb az ösvényen, miközben a szőlők között a Balaton lenyűgöző tükrében gyönyörködhetünk.

Aztán itt van Lovas; délről érkezünk, a látvány most is pompás – bár igazán kár a sok távvezetékért. És át a két templom között, és máris kiköthetünk. Útitársamnak sincs ellenére egy rövid szünet – és az itteni fröccsöt sem szeretném kihagyni… A barátságos tulaj hamar kiszolgál, így máris folytathatjuk.

Meleg van. Nagyon meleg. És gyorsak vagyunk. Nagyon gyorsak. Többször futunk is, emelkedőkön „csak” erősen meghúzzuk a lépteket. Egy terepfutóval megyek együtt, aki kábé fele annyi idős, mint én. Szóval: a lecke adott – de ma nagyon megy, érzem, és így igazán szuper a túra. Lovas már régen mögöttünk, Paloznak felett járunk.

A nyomós kút! Persze, kihagyhatatlan minden nyári túrán. Ahogy látom az aszfalt vízfoltján, mások is jártak itt előttünk. Hamar mosakszunk egyet, innivalónk van elég – tovább! Még mindig beton, de ez már az utolja, és előttünk magasodik a Csákány-hegy. Be a lombok közé, árnyad ad és remek ösvényeket. Timiéket érjük utol, váltunk pár szót, és bekapcsolom az utánégetőt. Ez elég ritkán fordul elő emelkedőn velem, ahol úgy érzem, elég gyors szoktam lenni. Máskor. Most Dóra nagyon szigorú, és remek élmény megtapasztalnom a kaptató kihívását. Persze ehhez az is kell, hogy megy a dolog, a pulzusom is rendben – és ez igazán nagyszerű érzés. Meg is kiabál egy lehagyott túratárs: „Mi van, ég az erdő?!”

Felérkezünk a gerincre, balos forduló után, és csakhamar látom a bóját is: első ellenőrző pont! Ahogy egész nap mindenütt, itt is barátságos, kedves pontőrök fogadnak. A pecsét mellé gumicukor is jár, amit inkább kicsi lányomnak viszek haza. Az Endrődi-kilátó felé veszem az irányt, hiába jártam itt nagyon sokszor (két hete is). És a panoráma – hát persze – megint meggyőz, hogy igen, jól tettem.

Kis visszafordító után a kék háromszög jön – ezúttal persze lefelé. Köves-sziklás szakasz, de kellő odafigyeléssel futható. Na, kellően oda kell figyelnem, de gond nélkül leérkezünk, bár egy kisebb pocsolyánál azért felavatom az új cipőt: ne nézzen már ki ennyire újnak. Aztán kerítés szélénél járunk, és meg is érkezünk a Nosztori kalandparkhoz.

Jó utat kívánok Dórának, aki itt északnyugat felé folytatja – én keletnek tartok a piros kör jelzésen. Párhuzamosan haladok kicsit a 73-as úttal, de aztán elkanyarodok, és halkul is a zaj. Jellegzetes a táj ezen a környéken: magas, szálas fű, ritkás fákkal, bokrokkal.

Most elég hamar erdőbe kerülök, megjön a piros sáv is. Tábla, nyilakkal jelzi ezt: igazán korrektek a rendezők. Több bicajos érkezik szemből, nekiveselkedve az emelkedőnek. Ebből következően nekem folyamatos ereszkedés jut osztályrészről – ami sokat jelent a futásnál. Merthogy most is futok. Kiválóan megy, élvezem; ritkán pihenek csak bele egy-egy korty erejéig. Mert arra nagyon figyelek a melegben, ami itt az árnyas fák alatt kevésbé érezhető, de attól még: van.

És ha már víz: forrás következik hamarosan. Itt a Király-kút, második (és egyben utolsó) ellenőrző pontként. Nagyon barátságosak a hölgyek, kínálnak mindenféle földi jóval – de a legfontosabb persze ott lent csobog. Azért beledobok egy kapott pezsgőtablettát is: örülök a magnéziumnak. Kulacstöltés, fotó kevésbé szokott irányból, és hajrá!

Pompás, lenyűgöző, varázslatos és… na, szóval, imádom ezt a völgyet. Meg az utána lévőt is. Király-kúti patak jobbról, domboldal balról, előttem a világ legnagyszerűbb futópályája, felettem meg a hatalmas, árnyas fák. Paradicsom? Nekem most az. Néha előzök túratársakat, de többnyire magam vagyok, és ez egészen remek dolog.

Nagyobb csoport ballag előttem, egymás mögött, végigzúgok mellettük. Ildi vezeti a sort, köszöntjük egymást – futok tovább, ő most családdal jött. Jobbos hajtűkanyar, és át a hídon. Hát persze! Megjön a zöld is az eddigi sárga mellé, és innentől a Király-kúti völgy Malom-völgy névre hallgat. Szépsége nem változik, minősége és varázsa sem. Újabb társakat hagyok el, és majd csak Lovast elérve lassítok le gyalogló tempóra, amikor napra érek. Kikötő, megint, egy kólára – de aztán a ház bora megint elcsábít egy hosszú lépésre. Megnyugtatom magamat, hogy a hazaindulás még messze van, és a frissítő után nekivágok a maradék távnak.

A másik tervemről is lemondok: mégsem a rövidebb aszfalton, hanem a panoráma úton megyek vissza. Kis híján megbánom… Már majdnem kiérkezek a kertek alól, amikor hatalmas kutyát pillantok meg az ösvényen. Már fordulnék vissza (sóhajtva, az extra vargabetű miatt), amikor valaki behívja. Rólam meg megállapítja, hogy „Maga nem kutyás ember!”. No comment. Megyek tovább, újabb izgalom: egy elég nagy barna állat mozog a szőlők között, majd kiérkezik az én ösvényemre, és elindul – velem szemben. Döbbenten nézem: egy hatalmas nyúl az! Ekkorát még talán nem is láttam. Valószínűleg ő se, mert aztán gyorsan sarkon fordul…

Ennyi állat-sztori pont elég is lesz erre a napra. Kijutok a műútra, szemben az említett templom és kilátó. Alsóörs jön tehát, még mindig futható – és ez a cipő igazán jól tolerálja az aszfaltot is. Rákanyarodok a kék keresztre, utolsó méterek! Sportcsarnok, megint. Gratulálnak a célidőt felírók: szavaik igazán jól esnek. Éreztem, hogy ez is jó lett, és nem is tévedek: 2:21 alatt lett meg a tizenöt és fél, szóval, hat-hat lett a vége. Ez bizony nagy öröm, majdnem háromszáz méternyi szinttel. Újabb kitűző, oklevél – és bezsebelem az újabb Balaton szeletet is. Megvárom Márkot, és mindketten elégedetten indulhatunk haza a forró augusztusban. Kiváló túrákat teljesítettünk, jó érzésekkel és kellemesen elfáradva.