Akasztják a hóhért! Életemben először kipróbáltam, milyen is a „túlsó térfél”. A szombathelyi Borostyánkő Egyesület tagjaként alaposan kivehettem a részem egy teljesítménytúra rendezéséből. Állíthatom, hogy nagyon sok idő, pénz és energia – de hatalmas élmény!
Idén januárban nyergeltem át a hazai csapathoz, akikkel már korábban is remek kapcsolatom volt. Elsősorban logisztikai és logikai okok miatt váltottam – de igazán kiváló embereket ismertem itt meg. Az egyesület tevékenysége eléggé sokrétű, a teljesítménytúrázás ebből „csak” egy szelet. Számomra persze a legfontosabb, így hát szívesen vetettem bele magam a sűrűjébe, már január végén. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt ez túl korán, sőt… Így is nagyon sok minden a végére maradt – kényszerűségből vagy csúszással.
Kubát Hugó emblematikus szereplője volt a Vas megyei természetjárásnak. Több, mint húsz éven át a Vas Megyei Természetbarát Szövetség elnöke, hosszú éveken keresztül az „Elektromos” Természetjáró Szakosztály vezetője volt. Sümegtől Velemig (az akkori végpontig) az Országos Kéktúra útvonalát ő járta be, és segítőtársaival felújította, jelzésekkel látta el. A Kőszegi-hegységben egy fontos turistautat is így hívnak. Természetes tehát, hogy nevét immár 12. alkalommal viseli ez az esemény, aminek szervezésében igen aktív munkával fia, Csaba is részt vesz.
Ezt az örökséget vehettem kézbe: sok tapasztalatot, kiváló csapat támogatásával. Egyúttal azonban a frissítés és korszerűsítés szükségét is érezni véltem – és ez lett az én munkám fő irányvonala. Teljesen új itinert terveztem, részletes leírással az útvonalakról. A régiből átvettem a Kubát Hugót bemutató részt, de a sokszor fénymásolt, fekete-fehér térképet újra, színesre cseréltem, bejelölt ellenőrző pontokkal, jelzésekkel, nyilakkal. Felkerült a névadó portré-fotója a címlapra, az egyesület emblémájával – és a távok újonnan tervezett (különböző színű) logójával.
A három útvonalat Csaba és Sanyi segítségével részletesen átbeszéltük, Évike néni (elnökünk) jóváhagyásával. Éva (Csaba felesége) és Kati segített még sokat ezekben is. A csapat mozgásba lendült: engedélyek, kapcsolat-felvétel a Jurisics-várral. Igen, idén is használhatjuk a megszokott helyiséget, köszönjük! Ez komoly támogatás – de nekem többön is járt a fejem. Ezeken a túrákon ugyanis soha nem szokott ellátás lenni, én viszont nagyon szerettem volna. Nem kevés érveléssel és vitával, de meggyőztem a csapatot: 2018-ban már komolytalan összeg a megszokott hatszáz forint… Így aztán nyolcszázra módosítottunk, bár sokféle kedvezményt is igénybe lehet venni.
Aztán eljutottam a Decathlonhoz, mert több TT-n is láttam őket – pontosabban termékeiket és logójukat. Nosza! Fogadott az igazgató úr, és remek kondíciókat kaphattunk. Sőt! Örült, hogy megkerestem, és szívesen támogatnak, ő maga is gyakran túrázik… Őt is üdvözölhettük aztán a túrán – méghozzá a leghosszabb távot (igazán szép idő alatt) teljesítők között. Új logó került tehát az itiner elejére a Jurisics-vár mellé – sőt, hamarosan egy harmadik is. A Turista Magazinnal évek óta tartó jó kapcsolatom is új színt hozott. Korábbi lapszámokat ígértek, szabad osztogatásra – illetve három darab egy éves előfizetést, ajándékba!
Teltek a hetek, sok-sok módosítás és szépítgetés után kialakult az itiner végleges formája. Oklevél? Csak az öt éves évfordulókra szoktunk… Ajjaj, ez is magától értetődő manapság! Meggyőztem őket – a TT világában azért az enyém volt a nagyobb (és naprakész) tapasztalat. Azt is megterveztem, pedig nem vagyok egy Photoshop-zsonglőr (bár ezen a téren is sokat tanultam, ez tény). Mindezek közben kollégám és Zoli öcsém rengeteget segítettek. Jöhettek az újratervezett helyszíni nevezési lapok is: legyen áttekinthető, formás és logikus.
És ha már nevezés: legyen előnevezés is! Nehezen, de erre is rábólintottak, bár az előre utalási módot elutasították… Majd talán legközelebb! Így „csak” a szándékot hőmérőztük ezen a módon – meg persze a kikerülhetetlen Facebook is képbe került. Oldalt hoztam létre az egyesületnek, hamarosan pedig az eseményt is. Ott is képek, fejléc és logók… És szépen kezdtek jelentkezni az érdeklődők: Facebook és előnevezés – itt is, ott is növögetett a létszám. Majd plakát is szükséges lett, hát hadd jöjjön az is! Már régen nem mertem összeszámolni a ráfordított órákat. Az idő pedig már nem is csordogált, hanem kezdett egyre komolyabb tempóban fogyni, majd vágtázni. Vízvételi helyek, parkolás, a rajt megközelítése buszról vagy vonatról, rendelhető ebéd a szomszédos étteremben… Próbálom mindenről értesíteni az érkezőket.
Rövid és közepes távok, sok család is jön. Hát legyenek gyerek- és család-barát EP-k, rajzolható válaszokkal is! Bóják is kellettek, Zolival megoldottuk. Táblákat terveztem, vele együtt elkészítettük: lamináltan, eső-biztosra. Persze közben sűrűn fohászkodtam a jó időért (és terepért) is – főleg a rommá ázós Í2 után… És lám, biztató híreket olvashattam a meteorológiai oldalakon is! Kaptam két nap szabit: a csütörtököt és pénteket erre áldoztam. Mert már az utolsó héten, az utolsó napoknál járunk, igen! Ötödikén a hegyen ünnepelhettem a szülinapomat: mekkora öröm! Ezen a napon járhattam le a leghosszabb, húszas távot. Segítségem is akadt: Réka szombaton nem tud itt lenni (a Vérkörön tolja), de sajnálná kihagyni… Kecske és káposzta: elkísért, és nagyon sokat segített.
Pénteken egyedül jártam le a tízest, délután. A délelőtt ugyanis a kitűzőkre ment rá. Reggel felhívott Évike néni, hogy hát a kitűzők… nos, azok még mindig nem érkeztek meg. És már aligha fognak. Jaj! Hát megígértük, kisgyerekek jönnek, Uram Atyám, mi lesz itt?! Rengeteg telefon, küzdelem után be kellett látnom: ezt már lehetetlen megoldani. Így szalagoztam és tábláztam, amikor – délután kettő körül – jött az újabb hívás Évikétől: most hozta meg a postás… Pár újabb ősz hajszál: végül is már mindegy, nagyon nem lesz feltűnő… De megvan, Istennek hála!
Semmiség volt ehhez képest az akkor felfedezett dagonya a zöld sávon. Valamennyire járható, de itt – reményeim szerint – sok tucat ember megy végig… talán száznál is többen. Na, a vége nem fog mosolyogni. Kerülő utat kerestem (és találtam) a kiválóan járható erdőben. Alapos szalagozás, és hajrá, tovább! Fogy az idő, mindjárt jön Laci, aki munka után még bevállalta velem az ötös távot. Nem ismeretlenül: Húsvét hétfő délután már egyszer végigszaladtuk, most már a „készre” mentünk. Alkony szállt le, mire végeztünk, de hát ez is megvan, kész a pálya!
Eljött a nagy nap, reggel hétkor már a vár kapujában toporgok, jönnek a többiek is. Élmény látni az összeszokott csapat nyugodt és higgadt munkáját! Sanyi és Laci a Hörmann-forráshoz, Laci és felesége az Óház-kilátóhoz: ez a két „emberes” ellenőrző pont. A hölgyekkel asztalokat forgatunk be, de aztán jön Tóni, és módosító ötlettel áll elő. Logikusabb és szellősebb lett így, köszi a segítséget! Nem ő az egyetlen rendező, túravezető, aki megtiszteli rendezvényünket: jól esik, hogy eljöttek. Akárcsak András és Ildi, akikkel sok alkalommal volt szerencsém együtt túrázni. Nem kispályáznak: triplán tolják, azaz, mindhárom távot teljesítik; gratula! Azért kicsit elszorul a szívem, ahogy sorban húznak ki az ajtón. Ki, a hegyre, az én hegyeimre – én meg itt maradok. De most ez van, ne oda járjon az eszed!
Az előnevezők asztalát választottam magamnak: jó döntés volt. Jönnek is szépen, osztom az itinereket, amiket még előző este kis feleségemmel megírtunk, sorba rendeztünk. Sok-sok ismerős, még több ismeretlen… Ha időm engedi, váltok pár szót túrázókkal. De furcsa innen felől lenni! Egészen különleges érzés, és igyekszem minden percét kihasználni, átélni teljesen. Néha kiürül a terem, de aztán busz érkezik be, vagy vonat, és megint megtelik. Távolról is jönnek, de sok a környékbeli is. Kicsik és nagyok, kirándulók és futók, amatőrök és profik egyaránt. Milyen jól megfér itt mindenki egymás mellett!
Közeledik a tíz óra, megérkezik kis családom is. Laci hamar távozik is: húszason megy, jó utat! Zoli pedig bevállalja kicsi lányomat, barátnőjével – meg persze anyával. Elköszönünk egymástól; most egy kicsit még nehezebb itt maradni… De az események zajlanak: már érkeznek is be az első ötösök, sőt: András kocog be, pazar idővel a tízesről. És persze már fordul is vissza, alig kis pihenővel, a húszasra… Megnyugtat, hogy odakint minden rendben, aztán Ildi is hasonlókról számol be. Őt is elvarázsolja a Kőszegi-hegység, mosolyogva mesél – de aztán indul is kifelé. Sanyi hasonlóan hozzájuk, harmadik triplásként tolja. Örülünk, hogy eddigi virtuális ismeretségünk most valóságossá válik.
Fél tizenegy után már létszámot is számolunk, és az eredmény mindenkinek nagy öröm. Az esemény eddigi átlaga 165; legtöbb résztvevő tavaly volt: akkor 185-en jöttek el. Nos, idén 317-en tiszteltek meg jelenlétükkel! Úgy érzem, hogy a befektetett munkánk nagyon szép gyümölcse ez – látom az arcokon (meg hát el is mondják): mindenki elégedett. Évike néni is, aki múlt heti műtétje miatt nem tud jelen lenni, de persze többször felhívjuk, és talán a lába is gyorsabban gyógyul így…
Délután sűrűbben érkeznek, ki-ki saját tempója és távja szerint. Ezen a túrán szintidő nincs, bár a tízkor induló húszasoknak azért érdemes az órát is nézni… Négykor ugyanis zár a cél – a helyiséget eddig kaptuk meg, tehát nincs apelláta. Kipirult, elégedett arcokat látok, főleg a gyerekeknél. Olyan nagy az örömük! Rajzolhattak, sétáltak egy kellemeset a pompás tavaszban, pillangót vagy éppen virágokat láthattak… És most büszkén veszik át a kitűzőt és oklevelet; nézd, ott a nevem, anya! És ott a kilátó, látod, a jelvényen, onnan néztük a várost! A felnőttek – főleg a „tempósok” – megemlegetik a Steinbach-kő környékét vagy éppen a kék keresztet, Velemtől (a Szt. Vid-kápolnán át) a Hörmann-forrásig…
Négy környékén aztán megfogyatkozik az érkezők hada, majd befut az utolsó is. Közben leérkeztek már a pontőrök is, és egy közös ebéden sztorizgatunk, beszéljük át élményeinket. Összepakolunk, rendben hagyjuk a termet és elköszönünk egymástól. Én még nem hazafelé tartok: a szemerkélni kezdő esőben végigjárom a városi szakaszokat, és a megmaradt szalagokat, táblákat gyűjtöm be. Hála Andrásnak, az ötös táv megvan, a tízes pedig – hála Csabáéknak – holnap meglesz. A húszason pedig éppen kint a hegyen gyűjt valaki, ugyanebben a szemerkélő esőben: jó öcsém. Zoli a tízes után bevállalta a húszas „söprését” is, eléje megyek hát, amennyire lehet. Együtt fejezzük be a Királyvölgyet, aztán egy remek kávé és süti után mi is hazatérünk. Viszlát, Kubát Hugó emléktúra: remélem, jövőre is ennyire fantasztikus lesz!
(a fotók részben a bejárásokon, részben a túrán készültek)
