Kincsesbánya bizony messze esik a nyugati végektől, de több minden is ide vonzott erre a napra. Egyrészt az ismeretlen túra, másrészt a már bejárt (és nagyon kedvelt) Gaja-szurdok és környéke. Harmadrészt pedig – mi tagadás – a megszerezhető pecsétek: IVV-túra, és egyben évnyitó alkalom mind az Észak-Dunántúli Kupa, mind pedig a Cartographia Kupa idei sorozatában. Még így is necces lett volna a dolog, ha nem tart velem a két lány, Réka és Ildi – de szerencsére őket is érdekelte az esemény, így hát hárman gurultunk az általános iskola utcájába. Na, itt már láttuk is, hogy baj lesz. Hat-hét polgárőrön jutottunk keresztül, mire leparkolhattunk: huh, micsoda tömeg! Persze ugyanez bent is – azzal a különbséggel, hogy a sorok alig mozdultak, így hát majdnem háromnegyed óránkba tellett, mire útra kelhettünk. Igaz, legalább közben át tudom venni a tavalyi ÉDK-kupámat, és megvehettem az idei füzetet (akárcsak a Cartographia esetében).

Tömött sorok, vegyes (de többnyire lassú) tempó, négyesével egymás mellett, újra meg újra. Próbálok udvariasan helyet kérni, de így is előfordul, hogy a bozótot ajánlják… Sok-sok szenior korú túrázó: őszinte tiszteletem nekik, hogy télben, hidegben, ködben is itt vannak. Mert az időjárásról a legjobb, ami elmondható, hogy nem esik: a reggeli pár perces napsütés után újra visszatér a köd, és ki is tart egész nap. Szóval, újabb és újabb csoportokon kelünk át, jutunk túl, Viktort is üdvözöljük, Réka viszont békésen elvegyül valahol mögöttünk. Mi Ildivel szeretnénk jobb tempót tolni: mindketten a következő hetekben ránk váró túrákra gondolunk, amire jó lenne rákészülni, edzeni kicsit. Így hát a tempó vegyes: vagy be-beragadunk, vagy jókat futunk. Közben erdők, kisebb dombok, nagyobb irányváltások. Előbb a Szeg-, majd a Vontató-hegy marad el, közben mellőzzünk egy meddőhányót, metszünk egy műutat… A piros jelzés mindvégig teljesen jó, de – ezen felül – sűrű, igen korrekt szalagozás is kísér mindenfelé (és mindvégig).

Megközelítjük a víztározót, de egyelőre csak a sűrű fák között bujkál. Betérünk a Gyermeküdülő (alighanem szebb napokat is látott) épületébe, ahol a pecsét mellé egy finom banán is dukál. Visszafordulunk, Enikőt üdvözöljük; márciusban hozzájuk is készülök egy túrára… Aztán folytatjuk a nagyjából északnyugati irányt, immáron valamelyest megfogyatkozva: a tízesek a visszatérő ágon a cél felé tartanak már. Nagyjából a víztükör közelében vagyunk, de látni most sem lehet túl sokat belőle. Igaz, gyümölcsösök, kerti lakok között haladunk. Ezt a részt Gányásnak hívják, aminek végén műút fogad. Rá is térünk, és ezen haladunk; több mint két kilométert, sajnos. A letérés egy parkolónál esedékes, ahol aztán – betonúton folytatjuk.

Szerencsére itt legalább szint is akad, megtörve a monotonitást. És már erdők, fák között haladunk: emelkedünk, kanyargunk a szalagozott szerpentinen. Mígnem aztán megérkezünk a Zseri vadászházhoz: kedves, barátságos környék. A pontőrök is azok: bélyegeznek, és finom gyümölcslét nyomnak a kezembe, ami igazán jól esik. Jártam már ezen a helyen: a júliusi Bodajk városnapi túrán – kellemes dolog visszaidézni az akkori emlékeket!

Aztán jöhet az ereszkedés a kék négyzet-jelzésen: pazar ösvényen, vadregényes völgyben kanyargunk, szaladunk lefelé. A lejtő szöge ugyanis szinte megkívánja a dinamikát, és amúgy is hasznos egy kis változatos mozgás…

Kitárul a panoráma: előttünk a gyönyörű Pisztrángos-tó, ahol a nagyszerű látványon kívül az OKT is fogad: balra térünk, és innen most sokáig a kéken haladunk. Sok túratársat érünk itt utol, köztük több ismerőst is köszönthetünk. Így haladunk a festői Gaja-patak egyik, majd másik partján.

Még nem láttam ilyen tiszta vízűnek, és a sodrása is elég tempós. A mi haladásunk bezzeg nem! Hosszú lassú szakasz jön innen, pedig a terep és az ösvény kifogástalan. A tempóvesztés „bűnöse” az említett patak, meg persze a környéke, ahol szerintem lehetetlen gyorsan haladni. Különösen igaz ez, ha még fényképező alkalmatosság is akad! Persze ezt látom a sok túratárs esetében is: meg-megállnak, fotóznak, gyönyörködnek.

Hatványozottan igaz ez az Ádám-Éva fa környékén, ahol az új híd feszül át a patakon. Józsi bácsi és Norbi is felbukkannak; több szakaszon is együtt folytatjuk. De aztán hol mi, hol ők állunk meg, lassulunk le: nézelődünk, álmélkodunk. A csobogó patak, a szélébe kapaszkodó fák, kígyózó-markoló gyökereikkel… a hatalmas sziklák, a vöröslő avarszőnyeg… Kidőlt fákon, köveken és sziklákon bukdácsolnak át az apró hullámok, és ez a varázs kitart egészen a Varjúvárig.

Ott jobbos visszafordító, ami egy kellemes sziklás emelkedővel visz fel a Bükkös-tetőre, hogy kicsit vissza is tekinthessünk. Sajnos, tényleg csak kicsit – pedig pompás panoráma nyújtózkodik alant, de ezt most szemérmesen megbúvik a köd paplanja alatt.

Hajrá hát tovább! Ildikó köszönt rám: beszélgetünk kicsit, memorizálom csábító túra-ajánlatait. Aztán kis hullámzás és sok kanyargás: szalag, kék kereszt, majd kék háromszög. Kilátó, ahová ereszkedni kell: harmadszorra jutok ide, már nem hökkent meg. Most persze a kilátás sem: itt is csak a végtelen vattacukor, minden irányba.

Kódot írunk tehát, és visszafordulás: Gyulával idézzük fel bő egy évvel ezelőtti, ugyanitt történt találkozásunkat. Visszatérünk a Kékre, kijutunk a kapun is, és ereszkedünk le a sípálya mentén. Itt megint erősen sajnálkozok a kilátás miatt – mármint, ami nincs. Pedig micsoda pazar lenne a szemközti Vértes! És Csókakő vára, meg az alant elterülő városka… Amit – ha nem is látunk teljes terjedelmében – megcélzunk, és leereszkedünk. Üggyel-bajjal, mi tagadás, merthogy a talaj sok-sok cipőnyomot látott ma már, és ehhez mérten csúszós, saras. Nem minden veszélytől mentesen, de sikeresen beérkezünk a házak közé: szia, Bodajk!

Íme, itt a vége a Bakonynak. Mármint az egyik vége-széle...

Szalagok előttünk, követjük (szinte vakon), de egyszer csak feltűnik, hogy hé, nem is a kéken vagyunk! De a szalagok ott vannak, továbbra is – akkor viszont minden rendben. Ki is visznek szépen a fő utcára, és máris betoppanunk a Gaja vendéglőbe. Pecsételés után felhasználjuk a rajtban kapott bónokat: két-két deci forralt borra pont elég. Hát akkor egészségünkre! Egy szendvicset is bevállalok, elvégre tíz perc múlva dél. Aztán piros kereszt, és fel a Kálváriára!

Szuszogva érkezünk a tetőre, de a jutalom persze itt is felemás: a városkára és a stációkra kellemes visszatekinteni, de a Vértes most is hiányzik. Hát majd talán legközelebb! Újabb indok a júliusi ismétlésre… Zúgás le, rátérünk a pirosra, Kesellő és a szoborpark, most másik irányból. Aztán betérünk az erdőbe, ahol sárra számítok. Bár tévedtem volna… de nem. Elég komisz környék; itt még nyáron is jutott belőle, emlékeztem.

Óvatoskodva ereszkedünk az Alba Regia-forráshoz, szerencsére gond és esés nélkül. Kódot jegyzünk fel, de a csobogó vízből most nem töltünk. Pár fotó, és indulás tovább, majd hamarosan: fel. A kék kereszten ugyanis 100-150 méterrel később újra az Ádám-Éva fa jönne. Így viszont megcélozzuk a Vasutas-pihenőt, ahová kellemes lépcsősor visz fel, kellemes pulzust előidézve…

Egy kis sziklaorom felkelti érdeklődésemet, és lám! Érdemes volt megtenni pár lépést a kedvéért: kitűnő rálátást biztosít lefelé, ahol pár órával korábban már jártunk. Hozzá a patak csobogása is társul, így egy újabb maradandó élménnyel lehettünk gazdagabbak. Aztán a pad, és onnan remek kilátás a… ködre, persze. Mehetünk hát tovább, ereszkedés majd újabb emelkedés, hullámzás és kanyargás. Öreg-hegy: újra OKT, a tábláknál jobbra, elköszönünk a pirostól. Zúgás le! Remek a lejtésszög és az út is: kellemes futásokkal érkezünk le a hétvégi házak, szőlők és gyümölcsösök közé.

A mezőny újra besűrűsödik: utolértük a húszasokat. Beérkeztünk Fehérvárcsurgóra, de inkább a víztükröt, mint a községet közelítjük. Megyünk egy ideig a töltésen, a víztározóra kiváló a rálátás, közben túratársakkal beszélgetünk. Aztán beton- és aszfaltút, majd át a hídon, és újabb – alaposan kijárt – saras ösvények. Nem is tudom, miért nem inkább aszfalton visznek? – dünnyög István. Aztán a leereszkedés a parkon át a Károlyi-kastélyhoz megadja a választ: pompás a rálátás az impozáns épület-együttesre így, ebből az irányból leereszkedve!

Hangyaboly-nyüzsgés: az érkező és a már visszafelé igyekvők bájos összevisszasága első látásra kaotikusnak tűnhet. Timivel, majd Veráékkal futunk össze: jól esik a találkozás és pár szó. Utolsó EP, müzli-szelettel és egy remek lehetőséggel: ingyenes belépő és tárlatvezetés a mai napon minden túrázó részére! Mi sajnálattal kihagyjuk: messze még az otthon, és mindhárman sietünk haza.

Visszaforduló nekünk is, aztán máris itt a tó jobb alsó sarka. Megint kis házikók, kanyargás, aszfalt. Kis kaptatón fel, de a sok előttünk haladó miatt a tempó megint erősen lelassul. Majd ereszkedés, elköszönés a víztározótól, és aszfalt. Lejtése megint futásra sarkall, beérjük az előbbi találkozósokat, toljuk tovább a tempót. Aztán jobbra be az erdős részre, de itt már tudom, hogy hamarosan jön a falu. Így is van, felbukkannak az első kincsesbányai házak, és igen hamar az iskola is. Most nincs tömeg, de a szűk aula még így is képes sorokat létrehozni. Aztán kedves fogadtatás, kitűző és emléklap, kézfogás és gratuláció. Pecsét ide, pecsét oda és még amoda is, és betérünk a szűk folyosóra. Kedves hölgyek, finom zsíros kenyér, forró tea – és különleges, ízletes hagyma: vegeta és olíva szelídítette meg. Igazán jól fog esni rá a pompás süti és kávé Várpalotán, a Fehér-Vár-Palota TT-n megismert cukrászdában…