Ötödik alkalommal álltunk Zoli öcsémmel rajthoz ezen a rendezvényen; sorozatban harmadszor a király-kategóriában. Érdemes a hetvenest választani: a 40 és a 30 km-es távok „összehegesztett” variációjaként semmi jóból nem maradhatunk így ki… Kis családom is elkísért: a lányok a tízes távra neveztek be, így hát reggel meglehetősen halkan osontam ki a rajthoz igen közel eső szállásunkról. Aztán hármas asztal: előnevezőként villámgyors rajt-procedúra, és mehetnek is a zsákba az itinerek. A hangulat azonban valahogy nem a megszokott, ezen furcsálkodunk kicsit – de aztán Rékával és Verával találkozunk, örömmel köszöntjük egymást. Majd Ildi is előbukkan: vele hármasban terveztük ezt a túrát, így hát pontban fél hétkor indítom is az órát és gazdáját.

Kint meglehetősen sötét van még, de a faluból nem gond a kijutás, utána meg már megszokja szemünk a lassan oszló szürkületet. Az ég meglehetősen borús, komoly fellegekkel, de optimisták vagyunk: az előrejelzések szerint eső nem várható. Hideg sincs – a Borostyán-kút után végképp, ahol megkezdjük a piros kereszten a Csúcs-hegy hódítását. Rövid, ám határozott emelkedőn jutunk fel, a tetőn a jelzések jók, és az út is kiválóan járható. Aztán le kellene térni, de komoly farakásokat „sikerült” a kereszteződés közepére halmozni: átmászunk rajta üggyel-bajjal. Saras-dagonyás rész jön, néhol nem is egyszerű kikerülése. Hosszú lejtő a zöldön, egészen a szurdok kezdetéig, de ez jól járható – kicsit bele is futunk. Aztán a szurdok persze egészen más: egyensúlyozunk a köveken-sziklákon, fatörzseket kerülünk ki (vagy éppen bújunk alatta át). Azt gondolom, sokat fogok csuklani, amikor kis feleségem is erre a szakaszra érkezik majd pici lányommal: én csak annyit árultam el előzetesként, hogy „az egy elég vadregényes szakasz lesz, de gyönyörű”.

Első ellenőrző pont, csokik közül választhatunk, és mehetünk tovább: indulás fel a műútig. Kis családom itt fog majd visszafordulni egy másik ösvényen, mi azonban átkelünk, és jöhet a Nagy-Som-hegy oldala. Kellemesen szép (és könnyű) szakasz, kilométerek fogyasztása – de aztán hirtelen komoly változás jön. Vihar által kidöntött hatalmas fák előttünk, és sehol nem látunk kerülő utat vagy (ilyenkor gyakori) szalagokat, amik segítenének. Meglehetősen nehezen evickélünk át, a tempóból sokat veszítve. Igaz, mára nem terveztünk űr-időt, a tavalyi eredmény (12:50) megjavítását sem. Azzal akkor nagyon elégedettek voltunk, most 13:30 körülit becsülünk befutóra. Megérkezünk a Zoltay-forráshoz, iszunk is egy jót lassan csorgó vizéből, és jöhet a zöld, Zircig. Erdőszélen, mezei úton idézzük fel Ildivel a pár hónappal ezelőtti Bakonybél 48 TT-t, amikor ugyanitt komoly hőségben meneteltünk, és ahol a szemközti erdei bejáratot nem vettük észre. Ezek a gondok most nincsenek: az idő kiváló ugyan, de nem júliusi – és a réten most jól kivehető megint az ösvény.

Kellemesen elvegyülünk Zirc kisvárosi, békés délelőttjében, és engedélyezzük maguknak megszokott, kedvenc pékségünk látogatását is. A túrós batyu ezúttal sem okoz csalódást, és a Parkerdőig éppen el is fogy - így hát pont kapóra jön az ottani ellenőrzőponton kapott szörp. Pár szem nápolyi is lecsúszik, de aztán nekivágunk a Pintér-tetőnek: az OKT egy újabb kellemes szakasza. Itt egészen szépen sárgulnak már a levelek – az eddigi, inkább zöldes színeket őszies hangulat váltja.

Felbukkan Borzavár, gyorsan át is haladunk rajta, csak Ildi OKT-pecsétje szakítja meg rövid időre a lendületet. A Templom-dombon megállapítjuk ismét, hogy itiner nélkül itt bajos lenne: hosszan nincsenek jelzések. Aztán a közkedvelt Szépalma érkezik: most is rendkívül bájos a környezete. Az Arborétum pompázik a ragyogó őszi napsütésben, szinte sajnálom elhagyni. Egy szép almával vigasztal a pontőr, ami ropogós is, zamatos is. Beérkezünk az erdőbe, a Tekeres-kúti ároknál kódot írunk, majd örömmel konstatáljuk, hogy idén remekül járható a sárga kör – zöld sáv.

Kisszépalma, még harangszó előtt: ellátópont szörpökkel és különféle kenyerekkel. Ildi azonban kihagyja, és ígéri: megvár inkább bennünket a csúcson. Itt ugyanis közvetlenül a pont után megkezdődik a Bakony legmagasabb pontjának, a Kőris-hegynek meredek emelkedője. Hát, ott bizony tényleg elég rossz érzés teli pocakkal felszuszogni. Én is inkább a zsákomba süllyesztek két összefordított szeletet, iszok pár kortyot, és hajrá! Jól megnyomjuk Zolival, ne kelljen sokat várni ránk, dolgozik is szív, tüdő, minden… Annál jobb érzés feljutni!

A kilátó panorámája után aztán jöhet az ereszkedés a kék barlang jelzésen. Elmormolok egy rövid imát, amiben szerepel mindannyiunk testi épsége, a térdeink és más effélék. Követjük szépen az előttünk leinduló csapatot – be a susnyásba is, miért is ne… Gyönyörűen letévedtünk ugyanis a jelzésről, és most megy a korrigálás ezerrel. Uhhh, nagyon égő, ötödszörre! Szerencsére csak 60-80 méter, de reumások mostanában nem leszünk – ezt a derékig érő csalán megoldja.

Megcsodálhatom az Ördög-likat, igen óvatosan el is hagyom, és a végén már kicsit kocogni is lehet. Fellélegzek, épségben leérkezett mindenki. Szépen kiszalagozott letérés jön, felkeressük újra a Tekeres-kúti négyes elágazást, ahol az imént még felfelé haladtunk. Zöld sáv, Barátok útja, erősen várjuk az EP-t: vajon idén is Gyula lesz? Hát nem, ezúttal nem találkozunk, megköszönjük a pecsétet és az útbaigazítást. Előttünk néhányan balra tartanak: nekik hamarosan véget ér a túra; ők negyvenesek. Mi jobbra térünk, szalagozott szakaszra, majd zöld kereszt és végül OKT: ezeken jutunk le Bakonybélre. Közben nagyon szép részeket csodálhatunk meg: völgyek, sziklák, kanyargó turistautak. A buszmegállónál gyors zoknicsere – és telefon a lányoktól. Ők is a faluban vannak, csak a közepén: éppen most érkeztek be a célba! Hurrá, gratulálunk, megnyugszom. Főleg, amikor kislányom csevegve mesél a sok élményről – beleértve persze a szurdokot is…

Tökgurító rét, tényleg tökök kupacaival… aztán ki, az OKT-n, egészen a Hideg-völgyig. Adriennék fogadnak, szívélyesen kínálgatva édest és sóst egyaránt. Egy pogácsa után mézes puszedlire térek át: igazán jólesik. Főleg egy Hideg-hegy megmászása előtt… Ami nem meredek, nem küzdős, „csak” sokáig monoton emelkedős, és sumák módon, apránként veszi ki az erőt. Aztán megvan persze ez is, itt a bánya, kattintgatunk, lehet ereszkedni.

Pazar felhők úszkálnak az égen, sűrűn váltakozva, és nekem bőven elég a póló is a szép napsütésben. Erdők jönnek, továbbra is piros kereszt, és közben szép kilátások jobbra.

Aztán megérkezünk a Királykapuhoz, és Efemm fogad, pecséttel és csokival. Piros sáv innentől sokáig, a Vörös János-séd völgyét mellőzve. Ez nagyon szép szakasz, különösen ebben a kellemes napsütésben: jó iramban haladunk a valamikori vasút nyomvonalán. Az időnkre néha ránézek: folyamatosan 8-12 perc körüli hátrányunk van tavalyhoz képest – jó lesz ez!

Elhagyjuk a valamikori vasúti hidat, jobbra letérünk, ami itt most fel – a piros háromszögre: Öreg Kecskeakol-árok. A jelzéshez méltón emelkedni kezdünk, egy hosszú monoton szakaszon: Ildinek erősen nincs a kedvenc szakaszai között… Most szépen lekaszálták, jól járható, hamar túl vagyunk rajta. Feljebb, tovább, kilátások és sziklák - fényképezünk. És megérkezünk a Witt Lajos-kilátópontra, ahol „dicsértetik” a nagyszerű Bakony.

Kilátó nincs, de szükség sincs rá: így is pompás a rálátás a tájra. Messze előre, a horizonton; egészen a golflabdáig. Ahová ugye még egyszer felsétálunk… Nosza, gyerünk, ne húzzuk hát az időt! Remekül kiszalagozott letérés, újabb szép erdők – de megint kidőlt fák jönnek, amiket üggyel-bajjal (és kis kitéréssel) oldunk meg. Nagyobb kirándulócsapat, óriási kutyákkal, elég flegma hozzáállással – de aztán ezt is megússzuk szerencsésen. Gerence-pihenő, füst kanyarog – de forró tea idén sajnos nincs. Energiaitalt kapunk kis flaskában, meg egy kis ropogtatni valót; jól jön ez most!

Az aszfalt után, az Odvaskő Hotelnél balra megyünk, de nem fel a piros sávra (mint öt hete a Magas Bakony 50 TT-n): most komiszabb megoldás jön a szint leküzdésére. Odvas-kői barlang, igen, ötven-egynéhány kilométer után: a lépcsőzés közbeni mosoly nem mindig őszinte. Vagy talán nincs is: tény azonban, hogy egyszer csak feltűnik az ismert háromszög-forma, és lehet szusszanni egyet. Meg még egyet, és folytatni a kapaszkodást felfelé. A Kőris jön, másodjára, de a Rézbükki úton, azaz a piros sávon: ez jóval könnyebb bármely másik iránynál. Főleg így az Odvas-kő után, hát persze… A ragyogó napsütés fantasztikus színeket és árnyékokat fest, igazán hangulatossá varázsolva a felfelé való utat.

Amit tolunk rendesen, sőt: egyre szigorúbban. Én (a mindenkori hajcsár) most csak figyelgetek, ahogy két túratársam egyre csak gyorsít. Főleg Ildi: mi ez, megy a vonatod? Á, szeretnék mielőbb fent lenni. Hát legyen; kilenc és fél, tíz perces ezreink vannak, csak pislogok – és tolom tovább. Aszfalt, golflabda, sziklák. Itt már majdnem futunk, komolyan. Kilátó, gyerekek, ugye megengeditek?... Felszaladnék, pont megy le a nap… Rendben, de mi lassan indulunk le, érj utol. Uhhh. Rendben.

Megérte, hát persze! De iszkolok is utánuk, és próbálom lehűteni őket. Tavaly (jó tempózás mellett) 1:11 volt a lejutás. Most 13 perc hátrányunk van: értsétek meg, lehetetlen! Jó, jó… de azért nyomják ezerrel. Aztán fejlámpát teszünk, dzsekibe bújok – és elkezdenek futni. Folyamatosan. És persze nagyon élvezem, de azért csak hitetlenkedek: ők nagyon ritkán szoktak futni, mi van most?! A Barátok útja már itt is van, rövid szusszanás – és futás tovább. Az út kiváló, senki nem botlik meg, kis családom meg közben már Zircen pizzázik. Egyet nekem is ígérnek, nem rossz motiváció… Aztán aszfalt, pár méternyi, és a Bakonybél előtti utolsó emelkedő. Ez a harc lesz a végső – dúdolom a régi kor dalát, de ez is megvan, lámpafény és civilizáció bukkan fel. Lezúgunk a keresztutcán (igen, az aszfalton soha nem futók is!), a főutcán trappolunk. Kocsi érkezik, lehúzódunk, de hangok kiáltanak bentről: hajrá! Megérkezett a családom, ez hihetetlen, megrendezni sem lehetett volna így! Utolsó méterek, és leállítom az órát.

És csak nevetek, nevetek: 12:49! Egy, azaz egy perccel, de megjavítottuk a tavalyi időnket. Kidőlt fákkal, folyamatos idő-csúszásban, több helyen elbeszélgetve… Hát megcsinálták! Ők, ketten, mert nekem most tényleg nem lett volna fontos. Remek kis társaság volt, köszönöm, gratulálok! Akárcsak a lányoknak: ők is ügyesek voltak, és kislányomnak ma meglett a száz kilométere. Ja, és vele együtt az idei gyermek-bronzérem, épp’ csak hét évesen! Aki persze nem győz mesélni: túráról, Csillagdáról, Zircről – sok-sok élmény. És még a hazaút is! Szinte lépésben át a Bakonyon, vadasparkban érezvén magunkat: emitt egy róka, amott két őz… De mindenki megússza baj és karcolás nélkül, és jöhet a jól megérdemelt pihenés.