Különleges és rendhagyó kirándulásra mentünk, hiszen aznap péntek volt, nem szombat. Ez a túrát pedig csak másnap rendezték, de a szervezők megengedték, hogy egy nappal előtte lejárhassuk, mert apa szombaton nem ért rá. Így korán sem kellett kelnünk, szép kényelmesen megreggeliztünk, és úgy mentünk el Kőszegre. Nagyon szép napsütésben érkeztünk a várhoz, amit már elég jól ismerek; voltunk itt többször is.

Készítettünk egy szelfit a várkapuban, és el is indultunk. A Diáksétányon kezdtünk, aminek nagyon megtetszett a neve, mert jövő héttől már én is az leszek: kezdem az első osztályt! Aztán a vicces nevű Kóbor Macska fogadónál rátértünk a zöld sávra, és sokáig azon is maradtunk. A Szénsavas kútból sajnos most nem folyt a víz, de annyira nem is bántam, mert szerintem csípős íze van, én nem szeretem. Itt egy kis utcán mentünk kifelé a városból, aminek a közepén kis csatorna volt betonokból kirakva. Apa szerint azért, hogy könnyen lefolyjon benne az esővíz – szerintem meg azért, hogy abban könnyen lehessen szaladgálni. Voltak nagyon szép virágok is az út mentén, azokat is lefényképeztem. Az utca végén igen izgalmas szakasz jön; anya egyszer szakadéknak nevezte, de ő nagyon aggódós. Szerintem egy nagyon érdekes, rejtelmes rész, apa szerint meg vadregényes, de ezt nem igazán értem. A végén lépcső is van, ott még feljebb megyünk, egy szerpentinre (ami kanyargós hegyi utat jelent). Azon is sokat kell felfelé menni, aztán lépcsők megint, és amikor elhagytuk az utolsó házakat is, bementünk az erdőbe.

Itt is zöld sáv a jelzés, és mutatta apa, hogy mostanában újították fel: tényleg nagyon szép, friss festések voltak. Mellette voltak piros Alpannonia jelek is, de hát ezt a túrát pont azért nevezik így, nem igaz? Elmentünk padok mellett, ahol egyszer piknikeztünk, de akkor még kicsi voltam, nem tudtam egyfolytában felmenni a hegy tetejéig. Most persze haladtunk tovább, a Szabó-hegyre, ahol emlékeztem az erdei tornapályára. És itt volt, tényleg! Jókat nyújtózkodtam és forogtam a játékokon, a kicsiről majdnem leér már a lábam! Voltak szép virágok, azokat is lefényképeztem, és megfigyeltük, hogy egy picit már kezd sárgulni az erdő. Átmetszettük még kétszer a szerpentint, és akkor már elég sokat mentünk felfelé, de apa közben mesélt, és beszélgettünk is jókat, így annyira nem is volt nehéz.

És akkor – tádámm! – felbukkant a kilátó. Felérkeztünk az Óház-tetőre, aminek nagyon megörültünk. Szeretek fent lenni, mert jót lehet pihenni, meg a kilátás is szép, és itt mindig eszünk finomakat. Most is így volt: először felmentünk, körülnéztünk mindenfelé. Apa megmutatta Ausztriát, amerre menni fogunk; még a falut is – egy völgyben, mélyen, és nagyon szép volt. Én szerettem volna a kilátóban ebédelni, de apa elmondta, hogy itt hűvös van és huzat, meg a nap sem süt be – így lementünk (most az izgalmasabb úton) a padokhoz. Elővettük a zsákból a szendvicseket, innivalót, és jót piknikeztünk, meg pihentünk közben. Aztán apa újra megkérdezte, amit otthon is: „Mit szeretnél? Innen lemehetünk egyenesen a kék háromszögön, és az a tízes táv – vagy balra az OKT-n, ami a tizenötös. Még most is eldöntheted! A tízesen biztosan nem lesz eső, de a hosszabbon lehet.” Ránéztem, és lassan mondtam: „Apa, eldöntöttem. Tizenöt!” Elmosolyodott, és elindultunk lefelé.

Az OKT-t nagyon könnyű felismerni, már a mamának is megmutattam múltkor Bögötön. Ezen mentünk most. Az erdőben volt pár kanyar, és utána meredeken ereszkedtünk, nagy gyökerek és kövek között. Balról megérkezett a zöld sáv is, apa megmutatta, hogy múlt héten ő ott jött, amikor megcsinálta a huszonötöst. Aztán leérkeztünk egy újabb szerpentinhez, és túrázókkal találkoztunk, akik nem tudták, merre kell menniük. Apa megmutatta nekik, de amikor mondták, hogy csak 11 kilométeren vannak, csodálkoztam, és mondtam, hogy mi 15-ösön. És megyünk Ausztriába is! Aztán leereszkedtünk a Hétforráshoz, ami szintén szuper környék. Nagyon tetszik ez a hely is, és mindig másik vezértől kérek inni: most Tastól. Apa is megtöltötte a kulacsot és a vizes tasakot (amit én tevepúpnak nevezek), mert ez nagyon finom és friss víz. Készítettünk sok fényképet, és itt is pihentünk kicsit. Választhattam, hogy hosszabb betonúton, vagy rövidebb, de meredek hegyoldalban megyünk tovább: ez volt az izgalmasabb, erre mentünk. Hát, jó nehéz volt, tényleg, de érdekes is, és kidőlt fatörzseken is át kellett mászni. Apa segített sokat, és fel is érkeztünk az útra, aztán ott jobbra mentünk, a kék kereszten. Ekkor már izgatott voltam, mert tudtam, hogy az egészen a határig el fog vezetni. Közben kaptam egy csemegét is, amit nagyon szeretek, és sok energia is van benne. Amikor aztán lekanyarodtunk jobbra, már szaladni szerettem volna. Apa nevetett, és együtt futottunk jó sokat.

Így érkeztünk el a határhoz. Szuper volt! Volt ott egy kis kapu, meg táblák, és egy fehér kő is, aminek a két oldalán „M” és „Ö” volt. Megtudtam, hogy az „Ö” Österreich, vagy valami ilyesmi… és Ausztriát jelent az ő nyelvükön. Az „M”-et persze így már kitaláltam. Aztán fényképeztünk, és beléptünk Ausztriába. Hát, igazából ugyanolyan volt a táj itt is, ugyanolyan fákkal. És továbbra is lejtőn mentünk, vagyis hát futottunk, még egy kicsit. 

Nemsokára kis tavak jöttek, ahol láttam kacsákat is, és én fényképeztem le őket. Így érkeztünk be az osztrák faluba, amit Rőtfalvának hívunk (ők pedig Rattersdorfnak). Megtudtam, hogy a rőt az a vöröst jelenti; biztos volt itt egy vörös hajú király, vagy ilyesmi?... Nem szerettem itt menni, mert rengeteg kutya ugatott az utca mindkét oldalán, és féltem tőlük. Szerencsére kerítés mögött voltak, és hamar elhagytuk őket. Néztük a templomtornyot, mert ott kellett lekanyarodni. Hamarosan oda is érkeztünk, és apa mutatta a táblát: Schulgasse, vagyis Iskola utca. Tényleg ott volt az iskola, megnéztük azt is, és volt mögötte játszótér meg pályák, de a kapu zárva volt. Itt eléggé fáradtnak éreztem magam, és szóltam apának, hogy pihenjünk. Le is ültünk egy padra, és megint ettünk egy jót, meg ittunk a forrásvízből.

Itt sárga Alpannonia jelzés vitt tovább, egészen újra a határig. Közben láttunk egy kis gomba formájú épületet, amit apa vadászkápolnának nevezett. Mondta, hogy pár hét múlva szeretné újra látni, amikor errefelé jön egy másik túrán. Aztán sok szép virágot fényképeztem, és megint fehér kövek bukkantak fel. Erről már tudtuk, hogy újra a határon vagyunk. Beérkeztünk Magyarországra, és lett is újra turistajelzés: zöld sáv megint. Ez is szép erdőben vezetett, de egyszer csak elkezdett csepegni az eső. Apa későbbre várta, de én nem bántam, mert még nem voltam esős túrán, és már szerettem volna. Amikor jobban szemerkélni kezdett, felvettük az esőkabátokat, és nekem nagyon-nagyon tetszett, amit apa nekem hozott. Olyan, mint egy tündér szárnya, vagy mint a rovarok fátyolos szárnya. Elkezdtem benne szaladni, és lobogott utánam, szuper volt! Nevettünk és futottunk, annyira tetszett! Szerencsére az út is lejtett, mellettünk meg lent kanyargott egy patak: ez a Gyöngyös, ami hozzánk, Szombathelyig is eljut. Ezt megismertem, mert az Évkezdő tekergő túrán már kétszer is jártam errefelé. Emlékeztem az út nevére is: Andalgó.

Ez le is vitt a Csónakázó tóhoz, mert Kőszegen is van ilyen, nem csak nálunk. Ott aztán apa megint megkérdezett, hogy visszamenjünk-e a várhoz, vagy felmenjünk a Kálváriára? Mert oda felfelé kell menni, de erre emlékeztem is. Visszamenni kispistázás lett volna, vagyis rövidítés, azaz csalás. Így hát persze felmentünk, apa segített, fogta a kezemet. Eszembe jutott, hogy a délelőtt elkezdett mesét nem mondta végig, és kértem, hogy fejezze be. Nevetett, hogy miért pont itt, egy erős emelkedőn jutott ez eszembe, és szerintem igen lerövidítette a végét. De arra pont fel is érkeztünk a templomhoz. Itt ettük januárban az Évkezdő tekergőn a célban a főtt kolbászt, meg forró tea is volt. Most itt kezdett el igazából esni, és apa szerintem megijedt, és mondta, hogy most azonnal visszamegyünk a városba, a célba. Csakhogy én emlékeztem, hogy még a Szulejmán-kilátó hátra van, és kérleltem, hogy menjünk teljesen végig.

Végül beleegyezett, és megint szaladtunk egy darabon, a szőlők között. Néztük, hogy már érik; kár, hogy kerítések mögött volt, nem tudtuk megkóstolni. Szerencsére találtunk szedret és szilvát, és közben szép panoráma volt, csak hát felhős. Aztán gyorsan oda is érkeztünk a kilátóhoz, és játszottunk az ottani kirakós játékkal, és közben jót nevettünk ezen, hogy esőben sem hagyom ki. Aztán a lépcsőn ereszkedtünk le, de apa figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, mert veszélyes már egy ideje, most meg még vizes is. Aztán annyira vigyázott rám, hogy ő meg megcsúszott egy kicsit, és én kaptam el! Ezen aztán megint jót nevettünk, és így le is jutottunk a Királyvölgybe, a kék kereszt jelzésre. Ezen voltam már sokszor, ismertem, és hamar le is érkeztünk a városba, és teljesítettük a túrát! Majdnem pontosan 15 kilométer volt, és apa mondta, hogy bele is fértünk volna a szintidőbe. Hamar beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk Bozsokig, ahol finom sütit és gyümölcslét kaptam.

… Aztán hétfőn estefelé – amikor hazajött apa a munkából – bementünk egy nagy épületbe, ahol egy szobában nénik és bácsik ültek, beszélgettek. Ők rendezték a túrát, és bementünk hozzájuk, már vártak ránk. Mutattunk nekik sok fényképet; nagyon megdicsértek, és gratuláltak, ami persze jól esett. Nem akarták elhinni, hogy már a 27. túrám volt ez, és örültek, hogy az első is Alpannonia volt. Megkaptuk a kitűzőinket is, és választhattam: kettő fajta már megvolt, így a Szénsavas kutat kértem. Megígértük, hogy eljövünk máskor is, és elköszöntünk.