Negyedik Kinizsink Zoli öcsémmel: szabad-e használnom a „rutin” szót? Elsőbálozók alighanem egyetértenek, a tucatnyi (vagy sokkal több) jelvénnyel büszkélkedők esetleg megmosolyognak. Mi azért valamennyire mégis így éreztük, és így készültünk rá, szerveztük meg, vágtunk neki. Az előző három teljesítést tavaly ősszel megtoldottuk egy Iszinik 100 TT-vel is, plusz az Iszkiri 100 és Gerecse 50 TT-k, SzuperKatlanok… Szóval, sok ismerős pont és szakasz várt ránk, nagy csodákra meg már nem számítottunk. Na, ebben tévedtünk…

Megszokott a békásmegyeri szállás, az út a rajtba, és a sorállás is. De ez most mégis más: negyed hét magasságában érkezünk, és ennek megfelelően még viszonylag rövid. A rendezők a tavalyi kiváló formájukat hozzák, és pontban az ígért háromnegyed hetes rajtot tartják. Két perccel később mi is nekivágunk az egy-két kilométernyi bevezető (vagy inkább kivezető) aszfaltnak. Hamar elhagyjuk a fővárost, máris némi emelkedővel, kavicsos út, mezők… és meleg. Hét óra, és meleg van – holott esős rajtot jövendöltek kábé nyolcig, meg majd délutánra is. Ehhez mérten gondoskodtunk esővédelemről. Nem nagy poén, le is lövöm: mindvégig szárazon maradt a puskapor és a túrázó – feleslegesen vittük végig Tatáig ezt a holmit.

Hegyek kevélykednek előttünk, megtanultuk tisztelni; elsősorban az emlegetett Iszinik során. Most persze más. Friss erővel, melegben és világosban – és sár nélkül. Na jó, ereszkedéskor lesz majd egy kis dagonya… de hol van ez az ősz végi lekvártól? És ne szaladjunk ennyire előre: hol van még az ereszkedés is? Egyelőre felfelé kaptatunk, a mezőny sűrű, de ennél jóval nagyobb tömegekre emlékszem korábbi évekről. Kellemesen lehet haladni, senki nem tart fel – mi sem teszünk ilyent az érkező gyorsabbakkal. Megjönnek a kilátások, megjönnek a kövek és sziklák: Ezüst- majd Nagy-Kevély, lehet egyet szusszanni és fotózni.

Aztán az említett ereszkedés: kevés futás, sok óvatoskodás. Vigyázunk magunkra, Zoli még némi náthát és gyengélkedést hozott magával, én a jobb Achillest és vádlimat féltem. Nincs tervben az egyébként megszokott idő-javítás: jó lenne 21 órán belül, de ha kicsit több, az se baj! Csak érezzük jól magunkat, és azért az első InterCity-t érjük el…

Biztonsággal leérkezünk, lehet gyönyörködni a környező hegyek látványában, és közben szépen fogy a táv is. Sok-sok autó az utak kereszteződéseiben: hallom, hogy némelyeket kihoznak idáig?! Hiszem is, nem is. Igaz, a Csobánkai-nyereg már majdnem tíz kilométer, vagyis tíz százalék… Ellenőrző pont még nem volt – titkos sem.

Megyünk tovább, megint felfelé: a Hosszú-hegy jön. Megfelel nevének: lankás, kényelmes emelkedő – de meglehetősen sokáig tart, tényleg. Közben balra pompás kilátások Pilisszántó felé – meg-megállunk. Az erdők szépek, öröm hallgatni a madarak dalát. A mezőny továbbra is emberi léptékű: üresen sem megyünk, de a tempónkban sem akadályoznak. Jó így haladni! Sok ösvény a beszélgetést is engedi, élünk vele sokan, ahogy látom – de (mint mindig) látni magányos harcosokat is. És végül – vártuk nagyon! – megérkezünk a tetőre, az első ellenőrző ponthoz.  Lídia és Gyuri pecsétel mosolyogva, és egyúttal az elmaradt Vendvidék jelvényre is ígéretet tesznek… Ugyanezt nem sokkal később Gyulától is megkapjuk: a negyvenesek elágazásánál fényképez, ahogy azt már megszokhattuk tőle.

Nekivágunk a Pilis-tetőnek. Ez is inkább hosszú, mint nehéz, szerintem. A meleg azonban nem könnyíti meg a helyzetünket, és – mivel esőre számítottam – Camelbak (vizestasak) nélkül jöttem. Ez konkrétan 3×3 deci vizet jelent számomra, ami barátok között is csak egy liter összesen. Na, ezt osztogatom be a Pilis-nyeregig, ami majd csak 25 kilométernél lesz. A szerpentin például segít: elvonja a figyelmemet, hiszen itt káprázatos panoráma tárul fel.

Erősen érdemes visszafelé is tekintgetni, hiszen hajjaj! – remek érzés a meghódított csúcsokat, vonulatokat magunk mögött tudni. És hát a látvány, nos, igen: megkapó. Aztán kanyargás tovább, az út kifogástalan, koptatjuk a szintet, egyre feljebb kerülünk. Itt árnyék kevés jut, a délelőtti nap a korábbi esők nyomait igyekszik eltüntetni. Elég jó hatásfokkal: nagy a pára, nehezebb a lélegzés, gyakrabban törlöm a homlokom. Füves tető, aztán finoman, hullámozva, de ereszkedés jön. Balu majdnem ahol tavaly, most is utolér: ő 14 órát tervez… Mondjuk, neki ebbe egy kis beszélgetés is belefér; azért ez durva! Szembejövő nyugdíjas szimpatikus pár: mosolyogva figyelnek bennünket, biztatnak. Hozzávetőleg a 100-120. helyen lehetünk – szóval, láthatnak itt ma pár embert… nagyjából még tízszer ennyit.

Itt a várt Pilis-nyereg! És a még jobban várt büfé. Péter nyújt kezet – és innivalót felém. Na, ez így már megnyugtat: a következő víz-lelőhely csak nyolc kilométer. Neki is vágunk, a Pilis utolsó szakasza eseménytelenül telik – Kesztölcre érkezünk le a Kétágú-hegyről. A táj csodálatosan felfedi magát, ahogy előbukkanunk a sűrűből, és rátérünk az OKT vonalára. Amit odalent látunk, az bizony nem más, mint a Katlan néven elhíresült szakasz (a SzuperKatlan TT-k helyszíne). Na, ez vár most ránk – meg a stílszerűen hozzá járó meleg és párás idő.

Kesztölcre évek óta szeretünk jönni, mert a barátságos helybéliek mindig kitesznek magukért. Ivóvíz, levendulaszörp, szóda, bor és fröccs vár ránk, szívélyes kínálással – és ingyen. Idén ezt még megtoldották helyben készített sült kolbásszal, igen szerény (500 Ft-os) áron. Mondjam, hogy ilyen finomat én évek óta nem ettem? Igen sokan megállunk itt, rövid szusszanásra, evés-ivásra.

Akinek mindez nem lett volna elég, megállhat még HotdogMan standjánál, esetleg a falu kivezető utcáján egy családi háznál. Ez is sok éves hagyomány: egy vizestömlő és két kislány. Akik nagy örömmel itatják, tankolják (sőt: kérésre akár locsolják is) a megfáradt csapatot. Így még Dorog is hamarabb megérkezik!

Dorogon újabb meglepetés fogad a kis kocsmában, ahová szívesen megyünk, mert mindig van jéghideg üveges kólájuk. Ezúttal meg is etetnek, friss zsíroskenyérrel, ropogós lilahagymával, paprikával fűszerezve. Ingyen? - komolyan? Persze, Kinizsi-teljesítőknek, segítségül. Nahát! Köszönjük, kedves gesztus. Csaba érkezik közben a rá jellemző lazasággal (természetesen hátizsák nélkül, minek is az száz kilométerre?). Együtt folytatjuk, igen kellemesen elbeszélgetünk – még az aszfalt is kevésbé forró így. Pedig Belányi-telepig azt tapossuk, ahol aztán nekiveselkedünk a Nagy-Getének. Szépen, finoman; sokkal kíméletesebben, mint fordítva – idézzük fel újra az Isziniket. A tetőn, a keresztnél néhány pihenő túratárs – mi is lemaradunk Csabától, és zoknicserét ejtünk meg némi késéssel.

A harcosabb rész most nyilván az ereszkedés – főként a puha, napokon át áztatott földre való tekintettel. Szerencsére esés és baj nélkül megússzuk, pedig a tempó kellemes. Még egy Csaba bukkan fel, vele is együtt megyünk pár kilométert, jól fogy a táv. Leereszkedés, majd a Hegyeskő jön. Idén már választható, hogy melyik úton szeretnénk feljutni oda: öcsém kérésére maradunk a kék kereszt klasszikus verziójánál, és nem élünk a Tokodot érintő OKT-féle verzióval. Így hát a kéktől rövid ideig elköszönünk, és nekivágunk a szűk, homokos-löszös kaptatónak. Felérkezve ősziárpa-mező fogad: a zöld, zsenge gabonatábla szélén menni egészen üdítő érzés.

Különösen, hogy nem csak a Hegyeskő, de – hátra tekintve – a távoli horizont is pompás rálátást ad. Messze elkalandozhat a tekintet, és most különleges érzés látni az esztergomi bazilika tetejét úgy, hogy kis családommal hat napja jártunk odafönt. Ahol persze meg is mutattam, merre fogok majd kalandozni. Lám, csak hinni kell! Na jó, azért menni is…

Aztán persze elérkezünk az emlegetett Hegyeskőhöz, megcsodáljuk a fehér sziklákat, és öcsém elmeséli, hogy van, aki majd itt szeretné a végső nyughelyét, annyira kedveli eme helyet. Sajnos a tetejéről nyíló kilátást elmulasztjuk: ez most nem az a túra.

Kilátás persze így is van, sőt! Messze-messze tájak mutatják meg magukat: balról a Gerecse felé szalad a tekintet, jobbról meg a Duna látszik; sőt, az azon túli hegyek is.

Jön az ereszkedés. Ki hogy van vele, más-más a megközelítés: én szívesebben megyek felfelé az ilyen meredek oldalakban, mint lefelé. Zoli meg éppen fordítva, és persze jó móka neki a lefelé evickélő bátyját fotózni. Na megállj csak, megkapod te is a magadét!

…Szóval, kellemesen telik az idő, fogynak a kilométerek, a tokodi pincék immár alattunk, sőt, előttünk. Kedvenc helyünk, az Izabella idén már idejében felhívja magára a figyelmet, és persze most sem csalódunk benne. Kiváló minőség, kellemes hőfok, turistabarát árak, és még mosdó is van. Mennyivel könnyebb így nekiveselkedni a mai legmeredekebb emelkedőnek: a Kőszikla jön ugyanis. Egész napos szerencsénk ezúttal sem hagy cserben: a korábbi években megszokott vonatozást most megússzuk, és saját tempóban szuszoghatunk fel. Lefelé, a löszös oldalban pedig megint utolérjük Csabát, aki Árontól anno megkapta az egyszerű, de kifejező „A Nagy” jelzőt.

Féltáv, zöldségleves! Mogyorósbánya röviden így foglalható össze számomra. Meg persze EP, pecsét, több tucatnyi autós kísérő, friss víz és megint kólázás. Megnyugtató telefonok haza, szerelvényigazítás. És akkor jöhet a második félidő, már csak 48 kilométer, húzunk is ki a faluból. Az Öreg-kői pihenőhöz továbbra is meg kell dolgozni, ez az emelkedő sem simult ki egy év alatt. Itt számítunk a meglepetés EP-re, de ezúttal nincs – hát akkor tűzés Péliföldszentkereszt felé!

Ez is csodaszép táj, a szaléziek otthona pedig nagyon gondosan, igényesen kialakított épületegyüttes. Amíg oda érkezünk, egy pompás, bővízű forrást is elkerülünk. Vagyis hát dehogy hagyjuk el, sokakhoz hasonlóan mi is megtankolunk friss, hűs vízzel. A nap már lefelé hanyatlik: a fogyasztás csökken, és ezzel az adaggal már hosszabb táv is letudható.

Aszfaltról balra le, aztán az erdőbe jobbra fel. Itt azért mindenképpen érdemes – és érdekes – visszatekinteni is, a bejárt szakaszokra. Más érzés, tagadhatatlan, mint az Isziniken, nap közben – és ott előre tekintve…

Kapaszkodás, ereszkedés, baji műút. Újabb erős kapaszkodás, majd hosszú, de lankásabb:  a Bika-völgy. Szerencsére egészen szépen járható, gondos kezek kitisztították (úgy hallottam, direkt a túra kedvéért: köszönjük!). Kavicsos utak, néhol pocsolyákkal, benézhető letérések – de nincs gond, haladunk szépen. Zoli barátunk is gondol ránk, aki tavaly szintén sikeresen teljesítette: jól esik a hívása. Így jutunk Pusztamarótra: itt már egyértelmű, hogy – dacára a korábbi indulásnak – tavalyhoz képest késésben vagyunk. Ezt szépen mutatják az árnyékok, a nap helyzete: de szép is a természethez igazodni, viszonyítani!

Az emlékhelyet azért még sikerül lefotózni, és egy újabb büfét látogathatunk meg. A Mária-kegyhely is jól kivehető, bár a szikláknál már erősen figyelünk a lábunk elé; meg is ússzuk botlás nélkül.

Aztán az alkonyodó Gerecsében gyönyörködhetünk: a fás hegyoldalak pompás látványt nyújtanak – nem különben a napnyugta is, ami egészen varázslatos élmény: végignézni, benne járni, és így megélni.

Egyre szürkébb, majd sötétebb lesz, de halogatjuk még a lámpát. Az előttünk haladó sporttárs is, akivel kellemesen elbeszélgetünk, amint utolérjük. Elsőbálozó, de remekül megy, immár egyedüliként kis csapatukból, akikkel együtt érkezett és rajtolt. Elkísérjük Bányahegyig, ahol már majdnem teljesen sötét van; ennek megfelelően lámpák, reflektorok fogadnak. No meg persze a kislányok, az elmaradhatatlan finom teával! Eszünk pár falatot is, megejtjük a második zoknicserét, fejlámpáink is előkerülnek: mehetünk!

Kissé saras, nemde? Sőt: később még sárosabb. Ereszkedünk, kellemes mértékben, de az út nem enged komolyabb tempót; figyelni kell. Később azért javulás áll be, és szerencsére a jelzésekkel sincs gond. Megérkezünk Vértestolna környékére, mellőzzük a nagy rétet, kevéske aszfalt jön. Rajta persze itt is sok kísérő autó, mellettük jutunk vissza az erdőbe. Másfél kilométer – figyelmeztetem Zolit. Sajnos igazam is lesz: kábé ennyi dagonyán kell átvergődnünk, mire ismét szilád talajt fog a lábunk. Kisebb csapat verődik itt össze, egyikük hálálkodva köszöni öcsémnek a sebtapaszt: lemarta szegénynek sarkát a cipő.

Koldusszállás, viszlát, kék! Innentől sárga, mindvégig. A fordítóban pecsétet kapunk, hozzá pedig teát. Nem esik rosszul, bár a bányahegyi finomabb és tartalmasabb volt. Jöhet a „Köves út, ha végigmegyek rajta…”. Dalolásról persze szó sincs: a ma már sokat látott talpaink berzenkednek csak a hosszú kiképzés ellen, ami rájuk vár. Lassú, lomha, gyenge emelkedő – de jó sokáig tart. Sokan nem szeretik, hallok morcos hangokat, de azért persze gyűri mindenki. Szerpentin, kanyarok, aztán megint a végeláthatatlan egyenes. Olyannyira, hogy jó páran be is nézik a sárga balos letérőjét. Nem nehéz, szó se róla: nekünk is elsősorban a rutin segít – meg az, hogy várva várjuk már. Talán nagyon is?...

A tévesztők közül hozzánk szegődik Attila, és mindvégig velünk is marad. Ő is első alkalommal próbálja itt ki magát, és – mint a fentiekből kiderül – rögtön szép sikerrel. Jól elbeszélgetünk, amivel egyenes arányban fogynak a kilométerek is. A kellemesen laza tempónkat is egyre jobban megnyomjuk, a Körtemplomot is jószerivel csak súroljuk. Utolsó bélyegzés és csippantás, mehet a kis karton a zsák mélyére! És hát persze, a balos visszafordító hajtű, szinte mintha már a célra fordítana. Persze, ez még túlzás, de mégis más innentől. Lazán le, jöhet a kálvária, a stációk, a szakadék. Na, azt se ugrottam át még ilyen gyorsan és észrevétlenül!

Pedig ez már a baji szőlők, aztán két pillantás, és elmarad a templom tompa kis tornya is. Aszfalt, naná, a várt aszfalt – és a még inkább várt fénysorompó! Zoli szúrja ki, kisebb örömünneppel üdvözöljük. Aztán autó fékez mellettünk, merre van a baji templom? Uram Atyám! Hát ennyire?!... Emberek, semmit nem szégyelltek?

…Át a vasúton, balra be. Egész végig nem volt meglepi pont, majd talán itt! Á, dehogy. Itt sincs, végig nincs. Pedig de kitennék párat… egy tucatnyit, nagyjából. De legyen ez mindenkinek saját baja, lelkiismereti dolga. Az enyém tiszta. Negyedszer megyek át a zebrán, és legközelebb is ezen szeretnék, egy év múlva. Ugyanígy. Üsse kavics, az időm is lehet ugyanennyi. Mert most perc pontosan ugyanannyi, mint két éve: 20:03 (18 perccel marad el a tavalyitól – üsse kavics azt is!

Egy ugyanilyen oklevelet is szeretnék jövőre. Meg – ha már így alakult – egy ugyanilyen jelvényt (mert az most új, és én sajnálom a régit). És egy ugyanilyen (vagy hasonló) levest, ugyanezt a kellemes fáradtságot, ugyanezt a csapatot. A gratulációk, mosolyok, tréfálkozás… a falatozó emberek békés nyugalma. Mekkora egy közösség ez! Jöttünk száz irányból, megyünk vissza ugyanoda. Hoztunk száz motivációt, fogadalmat, száz stílust és módszert.

Százasok vagyunk.