A szelíd zalai dombság közepén Bázakerettye és környéke várta a túrázni-kirándulni vágyókat ezen a nyári verőfényes szombaton. Nem terveztem be, de két nappal előtte kiderült, hogy lesz egy közös napunk kettesben kislányommal. Aztán megláttam a „szomszédvár” Zala megye eseményét, ami ráadásul Cartographia Kupa-, ÉDK- és IVV-futam is… Uhhh, megörültem, amikor pici lányom azonnal igent mondott.

Bázakerettyén a strand mellett, a Papp Simon Emlékparkban rajtoltunk. Szimbolikus a hely, hiszen a túrát is a neves geológusról nevezték el, akinek igen jelentős szerepe volt a múlt század első felében, hogy a környéken megkezdődhetett az olajbányászat. Ezt a vidéket járhattuk most be mi is, és több helyen találkozhattunk a tárgyi emlékekkel. Az emlékparkban domborművek, emléktábla – és szépen gondozott liget fogadott bennünket. És persze a rendezők: hamar megtörténik a nevezés, és indulhatunk ki egy lejtőn, egészen a főútig, ahol csinos panzió áll a falu szélén.

Mellette vetjük be magunkat az erdőbe – mindjárt kellemes emelkedőn, mélyútban, ahol pompázatos pillangók fogadják erre igencsak fogékony pici lányomat. Szép erdőkben haladhatunk – többnyire felfelé, két túratársat követve. Akiket aztán „sikerül” követni egy tévesztésnél is: szerencsére gyorsan feltűnik, hogy itt már nem a piros sávon, hanem a kereszt-jelzésen kellene mennünk – szólunk nekik is: erre!

Olajos emlékek többfelé. Leginkább rozsdásodó csövek, máskor számomra ismeretlen berendezések. A természet foglalja vissza, ami az övé, de talán tenni is lehetne valamit…? Közben meglepően erős emelkedőkön vagyunk túl, de kislányom remekül tempózik: a színes virágok és a sok lepke nagyon vonzóak.

Hamar leérkezünk egy műútig, ahol aztán jobbra kis kitérőt teszünk. Nagy itt a forgalom: sokan érkeznek a húszas távon, másik irányból, Emese nagy örömmel rajzolgatja nekik is az ellenőrző kódot itinerükre. Kicsit szusszanunk a nagy fűben, jól esik pár falat és egy-két korty is. Pár fotó az Olajbányászok emlékművénél, váltunk néhány szót a társakkal, és bezsebeljük az elismerő szavakat.

Indulunk tovább, kisvártatva letérhetünk az aszfaltról, olajbányászati emlékek ismét, meg egy kis múzeum látható előttünk. Balról nagyon szép a táj, remek kilátással a környező dombokra, élmény itt haladni. Gyorsan felbukkan a budafai Arborétum fából készült kapuja, de előbb jobbra betérünk a sűrű fák közé, ahol a bója jelzi a második ellenőrzőpontot. Ellátás is dukál a pecsét mellé: Emese él is mindkettővel. Hiába állította tehát anya előzetesen az ellenkezőjét, bizony szépen lecsusszan két szelet zsíros deszka, ami mellé még finom házi bodzaszörpöt is kap a társaság kis kedvence…

Pihenten, feltöltekezve folytatjuk utunkat – az arborétum kerítése mentén. Nagyon szép rétek és tisztások, erdők és kis tavacskák mellett-között haladhatunk: igazán pompás élmény a ragyogó (de nem forró) nyári napsütésben! Akad egy magasles is utunkba: oda természetesen fel kell menni! És lám, igazán megérte: pazar kilátást nyújt a tavacskára és a tisztásra.

Hosszú emelkedős és lejtős szakaszok jönnek, lassan megszokjuk a táj hullámzását, meg is dolgoztat közben.
De eredménye is van: kiérkezünk az erdőből, tisztás bukkan fel – meg egy apró épület: a kistolmácsi vasúti pályaudvar! Na jó: az erdei kisvasút végállomása.

… Hát így esett, hogy – életemben először – vonatozva fejeztem be egy teljesítménytúrát. Az égiek biztosan megbocsátják. Meg mindenki más is, aki látta ezt a negyed órányi örömet. Beballagtunk a célba az utolsó kilométernyi emelkedőn, megkaptuk a kitűzőt és a pecsétjeimet, és mindenki gratulált Emesének. Aki aztán – egy hatalmas lángos után – igen jót aludt hazáig, és büszkén tette fel a kitűzőjét a másik 23 mellé.