Két éve lebeszélt a családom: menj csak a hatvanötösre – inkább majd a Kinizsi legyen az első százasod! Na, jó. Úgy is lett. Aztán tavaly Nagyszombatra esett – hát legalább Húsvét vasárnap reggel otthon kell legyek. Na, jó, megint 65. De most aztán!... Nem férhetett hozzá kétség, hogy Tatán csak visszafordulás lesz, nem befutó. Ez a túra ugyanis a Kinizsi Százas régi cél-állomásáról, Szárligetről indul, mégpedig Tatára, az „újkori” befutó helyszínére. Koldusszállásig (illetve onnantól) vannak ezek a kiemelt szakaszok – a százas táv résztvevőinek ráadásul oda-vissza, világosban és (legtöbbünknek) sötétben is. Vannak rövidebb túrák is, választható akár 10 km is – összesen hat variációból mindenki találhat kedvére.

Tata gyönyörű hely, ráadásul szállás is található ott: így hát felszállunk a reggeli fél hatos vonatra Tóvároskertnél, hogy aztán hat óra magasságában már a szárligeti Faluházban élvezzük a nyüzsgést. Az előnevezők sora elég tekintélyes – és elég lassú is. Közben azonban örülhetünk egymásnak: igen sok ismerős arcot fedezek fel, szinte folyamatosak az üdvözlések, kézfogások. És máris kezembe nyomják – szintén ismerős társak – az itinert, kávé-jegyet meg a Balaton szeletet: jó utat! Neki is vágunk az első 24 kilométernek, ami itt a Vértes-kört jelenti. Kint már kellemesen kivilágosodott, szépen látszik az első kihívás, a Zuppa-tető. Zoli öcsém még hamar OKT-pecsétel (már teljesített, de még nem bebélyegezett szakaszok lesznek ezek).
Aztán elhagyjuk a falut – első nekifutásra a Mária-jelzésen, déli és keleti irányban. A Zuppán tiszta időnek és ehhez mérten kellemes kilátásnak örülhetünk, de közben pörgetjük a tempót is. Fél perces pecsét-szünet; első EP, mehetünk is! A kék háromszöget piros sávra cseréljük; kiváló ereszkedő- és futóterep jön, húznak is el a profik. Igaz, előzünk mi is, élvezzük a remek utakat és a friss levegőt, hajrá!

Szár községre érkezünk, miután átvágtunk a főúton és a vasút alatt. Aszfalt jön, pékárus zenélő autó meg a kíváncsi tekintetű vevők. Köszönünk, viszonozzák, békés és barátságos a légkör. Aztán hamar ki is jutunk, erdő és emelkedő jön, némi pocsolyák, várjuk a dagonyát: napok óta sok eső esett, nincsenek illúzióink. Igaz, sok és erős szél is volt – és úgy látszik, ez utóbbi nyert: igen jól haladunk. Néhol fakitermelés nyomai, itt a gépek „szépen” felásták maguk után az utakat – de többségében igen kellemes a meglepetés. Meg is húzzuk a lépteket, tudjuk, milyen hasznos befektetés lesz ez a későbbiekre. Emelkedők és lejtők, daloló madarak és hóvirágos avar emlékeztetnek bennünket: március idusa közeleg. Ismerősök csapatát előzzük, jó újra találkozni! Vadkerítés oldala, lassan megérkezik a Macska-bükk, második ellenőrző pont, barátságos pontőrrel. Figyelünk a következő szakaszon, tavalyelőtt sokan elkavartunk itt – most kifogástalanul jelzett. Sűrű sötét fenyvesnek örülhetünk, igen hangulatos… aztán tanya és kis kápolna, majd el a forrás mellett.

Beérkezünk a Mária-szakadék első részére, Gyula barátom fogad – de igazolást majd csak a tetőről visszatérésünkkor hajlandó adni. Ő ugyanis a negyedik pont – a harmadik előbb fent lesz, a tavaly átadott Körtvélyesi kilátónál. Pár száz méter csak, megkapjuk az igazolást, és természetesen megyünk is fel. Igen érdekes és egyedi megoldás: háromszög alaprajzú torony! Kiváló a minősége, kellemesek a lépcsők – a kilátás pedig 360°-os, tényleg. Gyönyörködünk egy sort, fotózunk, aztán húzunk is vissza Gyulához. Meg is kapjuk a magunkét, jöhet a szakadék! Jelzések tekintetében innentől – egészen a célig – igen egyszerű a helyzetünk. Koldusszállásig a kék sáv (OKT), onnan Tatáig – sőt, vissza egészen Koldusszállásig – sárga sáv (leszámítva a „tó-kör”-t), majd a célig megint a Kék.

Meredek falak, sötét völgy, sziklák és kidőlt fák – vadregényes és nagyon szép. Az út itt is kiváló, és ehhez mérten a tempó is. Kijutva aztán jöhet az aggodalom: a közeli tanyán át kell jutni – ahol mindig vannak kutyák is.
Szerencsére nincs gond: túratársat érünk utol, nálam jóval nyugodtabbnak tűnik – és lám, emberek is feltűnnek, nincs semmi gond. A túratárssal, Gyurival aztán megismerkedünk és kellemesen elbeszélgetünk: gyorsan fogynak a kilométerek. Átvágunk a főúton, saras-puha rész következik, de igen hamar feltűnik Szárliget is.

Faluház, újratöltve. Áthaladó pecsétet kapunk, meg újabb jegyet, amit az alkalmi büfében válthatunk be. Eszünk-iszunk, mosdó és szerelvény-igazítás. Remek fazonok mindenfelé, szívesen beszélgetnék még, de az óra ketyeg. A cél pedig még messze, illetve… ööö, dehogy is van messze! Pont itt van. Ez lesz, ugye, a cél is, amikor majd harmadszor is itt leszünk. Addig azonban még sétálunk egyet. Konkrétan 84 km van még addig: leegyszerűsítve kétszer 42 km. Nahát, akkor újra fel a vasúti felüljárón, de most nem jobbra, hanem előre, fel! Átvágunk – egy új nyomvonalon – a falu feletti hegyen. Nem a mi kedvünkért új: az Országos Kéktúra vonala tavaly óta megváltozott ezen a környéken, és ahhoz igazodunk. Kaptató, majd a tető, és komisz ereszkedő. Egy! Ezeket számolni fogjuk, hiszen innen minden erősebb ereszkedő húzós emelkedő lesz majd: visszafelé. Csak fáradtabban, sötétben és jobban letaposott utakon. És visszafelé még – ugye – nem ismerjük.

Nagyegyháza előtt átballagunk az M1 autópálya alagútjában, majd átvágunk a falun. Nem rövid, de békés, sőt kihaltnak tűnik. Csend ezzel együtt sincsen, mert a közeli sztráda zaja folyamatos és távolodásra ösztökél. Letérünk az útról, romos régi üzem, majd tanya, üvöltő hatalmas kutyákkal. Megnyugtató a komoly kerítés, jobbra kanyarodunk, majd hamarosan balra. Saras, de rövid szakasz, visszafelé komisz lesz, meglátod! Mezők sokáig balra, távolabb a hegyek szelíd vonulata, szemet gyönyörködtető. Emelkedők és erdők, helyenként nagyon szép szakaszok, de akad köves-kavicsos út is, nemszeretem fajta. Hullámzunk a tájjal, átkelünk a Váli-vízen; felismerjük a vadetetőt; itt jobbra fel! Igen barátságosan süt a nap, most már kezdjük tényleg elhinni az előző esős-szeles nagyböjti napok után, hogy nem tévedtek az előrejelzések: rendkívül kellemes márciusi túraidő kerekedett! Túratársakkal már jóval ritkábban találkozunk, szétszakadt a mezőny. Kerüljük a Hársas-hegyet, és jöhet a Somlyó! Elő is bukkan a kulcsosház, ahol Zoli megint pecsételő párnát és OKT-füzetet élesít. Én közben szúróbélyegzőt nyomok a megfelelő rovatba: itt önellenőrzés van. Páran pihennek egy sort, mi is leülünk, de más célból. Előkerülnek a tartalék zoknik: harmadtáv, csere! Szokásomtól eltérően most szimpla módon használom: az új cipőm vételekor lebeszéltek a dupla zokniról. Hát, meglátjuk.

Hullámzó, kanyargó utak, a visszaútra fejben jegyzett emelkedők száma szépen növöget… Jócskán elmúlt dél, de most nem veszek elő ennivalót: három kilométeren belül Tornyópuszta. Az pedig Hotdogman bázisa, aki (hasonlóan a Kinizsihez) itt is forró, friss hot-doggal fogad bennünket – az első példány ráadásul a túra része, szolgáltatás. Ami nekem simán elég is, bár venni is lehetne még. Egy kólára azonban benevezünk, megkapjuk a pecsétet is, és koptathatjuk tovább a betont. Itt ugyanis egy kisebb szakaszon az van: az itteni tanyákhoz vezető út ez. Negyvenen túl járunk, letérünk balra, erős ereszkedés, csobogó tiszta vizű patak. Hullámzás megint, mező széle, egyre erősebb a zaj. Majdnem egészen az M1-esig megyünk, de előtte – az utolsó pillanatban? – jobbos derékszög. Igen erős a zaj. Felmegyünk megint, csendesebb lesz minden újra. Gyanús a környék, és… igen! Nem tévedek, Koldusszállás jön! Nagyon szeretem ezt a helyet: mindig békés, csendes, meghitt, a kis házikó meredek teteje pedig különösen tetszik. Zoli pecsétel itt is, aztán a zsák mélyére kerül a füzet és a párna: ma már nem kell többször. És itt az útvilla, a mai nagy fordulópont, az elágazás: elköszönünk a Kéktől, jöhet a sárga! Tatáig, majd újra idáig, vissza.

Tizenhat kilométer az Öreg-tó, mutatja egy útbaigazító tábla. Emelkedő jön: előbb szerény, aztán erősödik, majd megint lecsitul. A Gerecse 50 TT itt közös szakasz a rövid távosokkal, megemlékezünk a tavalyi sok-sok előzésről, de közben a gyönyörű völgyet is csodáljuk. A múlt évben odahordott szigorú vörös kövek alaposan „tájba simultak”, nem gyötrik talpunkat, mint tavaly ugyanitt. Hosszú monoton szakaszok jönnek, változatosságot a volt kisréti vadászház tisztása hoz, majd a letérés az Aranylyukhoz.
És újra visszakerülünk az előbb elhagyott köves útra, egyenes, hosszú szakasz. Kappan-bükk: ez a mai túra legmagasabb pontja, ereszkedünk tehát. Nem túl erős, lehet kicsit kocogni, völgyet csodálni. Megérkezik az első, majd második „szembe-forgalom”: a leggyorsabb futók kápráztatnak el teljesítményükkel. Aztán közelebb jutunk a Pusztatemplom romjaihoz, látjuk, amiről már olvastunk: nagy tarvágás volt itt tavaly óta, sajnos. És az út is saras, örülünk a felérkezésnek, meg a finom szörpnek is a ponton.

Balos hajtű le, kezdődnek a Kálvária stációi, kocogós-futós. Egy túratársunk, Robi majdnem utolért a ponton, jön mögöttünk, mint az árnyék. Pedig már itt a szakadék, visszafogjuk a sebességet: első a biztonság. Szerencsére remek a terep, baj nélkül leérkezünk a baji szőlőkhöz… Távolra fürkész a tekintet, messze belátjuk a tájat, csillog a víztükör: ott lent Tata! Addig azonban még átkelünk Baj községen is, ahol a jellegzetes toronyú templom is áll. Bal kanyar, aszfalt, majd hosszú járda. Kinizsis emlékek éjszakai és hajnali befutókkal… most még szépen állunk a világossal, számolgatjuk, hogy a tó-kör meglehet lámpa nélkül. A biztonság kedvéért azért magunkhoz vesszük a kocsinál. Most ugyanis oda érkezünk: a Tóvároskert nevű kis vasúti megállóhoz, ahol reggel leparkoltunk. Összekötve a kellemeset a hasznossal: így nem vesszük igénybe a szolgáltatásként kínált tatai depózás lehetőségét. Cipő-csere: 11 km aszfalt jön, ehhez aszfaltos futócipő dukál… hadd pihenjen addig a terepes. Meg a lábunk is.

Hosszú járda, aztán főutca – kivilágított üzletek, járókelők, biciklisek (ez utóbbiak is mind a járdán). Est mozi, első pecsét itt, mindjárt jövünk megint – csak megkerüljük a tavat, igen. Bő hét kilométer, sok szép látnivalóval. Mindjárt az elején a tatai vár pompás épülete, már kivilágítva, de még az alkonyodó nap utolsó sugarai előtt… Gyönyörű látvány! És igen szép állapotú házak, vendéglők, az Esterházy-kastély. Lovarda, itt megint szúróbélyegző, aztán tovább! Kocogók és biciklisek, andalgó párok, de aztán gyérül a forgalom. Tófarok, itt az Által-ér, a patakhíd: újabb önellenőrzés. Visszafelé kanyarodunk, jobbról egyre több megint az épület, vendéglátóhelyek, fények és… illatok, igen. Súlyos lenne most egy friss bécsi szelet, de azért várjuk már a sajtos perecet, ami a moziban fogad. Eszünk-iszunk, szusszanunk, a biztonság kedvéért ránk kérdeznek: fordultok vissza is? Marad a százas táv? Itt ugyanis még meggondolhatom magamat: lenevezhetek, kapok egy 65-ös emléklapot és kitűzőt…

Naná, hogy nem! Nem ezért jöttünk. Amúgy a GPS szerint 69,96 km-nél járunk, szóval, a számok itt sem stimmelnek. De mi százra jöttünk, megyünk is vissza. Innen már csak vissza, nincs új a nap alatt (ami közben végleg elköszönt). Innentől minden méter ismerős lesz. Vissza az edzőtábor mellett, vasúti átjáró, kocsi. Cipő-visszacsere, most zokni is… és póló, sapka. De más változtatás nincs: úgy döntünk, hogy a nappali cucc megfelel éjszaka is: enyhe az idő, meg aztán nem is a fűben heverészésre készülünk… Még egyszer ellenőrizzük: megvan az itiner és a lámpa, rendben, ez a legfontosabbak. Ez utóbbi úgyis hamar kelleni fog, ahogy kiérkezünk a faluból, a szőlők után. És jöhet a szakadék, immáron felfelé, megint nem lesz gond, fent vagyunk.

Igen gyorsan a Körtemplomhoz érkezünk, fények és nevetés, jó kis társaság fogad. Meg dínomdánom: sütik és nápolyik, kóla, szörp, ropi… Nehéz így a szegény túrázó élete, tovább indulni, hajjaj. Átjutunk a saras részen, csillog a holdfény a tócsák víztükrén. Akárcsak az egy hónappal ezelőtti éjszakai túrán, ma is telihold van, és rengeteget „hoz”. Távolra el lehet látni, ahol sejtelmesen, de sziluetteket, hegyvonulatokat szépen megmutat. Igen nagy élmény!

Meglepő, de még mindig jönnek szemből társak. Aligha százon, de például hatvanötön még bőven jók lesznek szintidőn belül, úgy számoljuk. Mi megyünk tovább a hosszú egyenesen, Kappan-bükk, lejtő, Arany-lyuk. Emelkedő, utolsó telefon az otthoniakkal, későre jár, jó éjt annak, aki aludni tér! Mi nem. Hallgatjuk a csöndet, a néha pittyenő madarakat, a kavics zaját a cipőtalp alatt. Néha ritkán túratársak, de aztán megint magunk, ketten. Fogynak a félórák, órák, de a kilométerek is. A szintet ilyenkor nem annyira látom, inkább csak érzem, ha van. A lejtőről találom ki, meg a kanyarok irányából, hogy mindjárt Koldusszállás. Aztán a fények meg is győznek, hogy jól sejtettem. Elhagyjuk, letérünk, OKT-t pecsétel előttünk egy páros, ballagunk tovább a kora tavaszi éjben. Erdők, hullámzó terep, a komisznak várt emelkedők többnyire nem is azok…

Az autópálya viszont durva. A csend és béke után pláne. Pedig csak éjszakai forgalom… de így is az. Felfedezek egy új kifejezést (a fényszennyezés mintájára): zajszennyezés. Fúj! Örülök, amikor elhagyjuk a rétet, be az erdőbe, és itt tényleg erős az emelkedő. De az autók már alig hallhatók, de jó! Kiérünk az aszfaltra, jöhet Tornyópuszta. Persze Hotdogman már összecsomagolt és talán már az igazak álmát alussza, de éhen mégsem maradunk: itt van a „terülj-asztalka”, ahová önkéntesen hozni-küldeni lehetett bármiféle enni-innivalót. Mi is éltünk a lehetőséggel, és élünk most is: falatozunk kicsit. Óvatosan, mert ezt is vinni kell, meg hát amúgy is már csak 14 km… A süti azonban itt is fantasztikus, köszönjük! Három kilométer a Somlyóvár, addig meghúzzuk, hogy aztán – lefelé – kicsit még ráerősítsünk… Megvolt az utolsó EP, szúrva bélyegeztünk még egyet, és előre! Sokszor le, néha fel, újra a kavicsos út, nem rövidebb volt ez a szakasz idefelé? Hát nem. Vannak ilyen tévedéseink – de szerencsére eltévedés nincs. Hol egyikünk, hol másikunk emlékezik részletekre, meg figyeltük is idefelé, hol lesznek trükkös elágazások: probléma nélkül haladunk. Mező, majd tavak, a kutyákkal most sincs gond, kikerülünk minden pocsolyát, újra aszfalt. Nagyegyháza, hej de hosszú, zúg a sztráda valahol fent, bebújunk alá megint. És az utolsó kihívás, a Zuppa-nyereg és a Hajagos. Megdolgoztat, számítottunk rá, megoldjuk. Valami por-szerű a lámpáink fényében, mi lehet? - rejtély. Erős ereszkedés, biztos, hogy jó helyen vagyunk? Idefelé ilyen meredek volt itt? De a jelzés stimmel, ereszkedünk – és már ott hunyorognak az első szárligeti fények. Aszfalt, ami – csillog. Hm, talán esőcseppek lehettek az imént? Nem gondoltam volna, a dzsekim nagyjából száraz.

Aztán a kivilágított Faluház, odalépünk Sanyihoz az asztalnál, az órát állítom le. Messze még a hajnal, három óra húsz… egész pontosan kilenc perc múlva lesz annyi, kedves Deák Bill! Uhhh, több mint öt óra maradt bent a 26 órás szintidőből: 20:53! A tavalyi két százas húsz-húsz óra lett, most ez nyolc kilométerrel több… igen jó érzés. Mint ahogy a jelvény is szebben csillog, mint a 65-ös kitűző, ugye. Megint ételjegy, büfé, frissen sült rántott szelet a szendvicsben, zöldségekkel: na, most már jöhet! Jól esik, igen. Megvan az Iszkiri százas! Eszünk-iszunk, beszélgetünk – és közben látjuk az elázott beérkezőket: hát ezt megúsztuk. Másnap pedig megtudjuk, hogy odafönt hó is esett, nem is kevés – szeszélyes a tavasz, nincs mese. De ez egy kora tavaszi túra volt, annak minden szépségével: köszönjük, jövőre is veletek, ugyanitt!