Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: öcsém nem tudott velem tartani, másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvett a kocsiba, és húsz perc múlva már ott bandukoltunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk (ahogy naivan először hittem): fényt csak hátul, távol láttunk – oda tartott akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis – szinte az utolsó pillanatban – kiderült, hogy nem a jól megszokott Jurisics Gimnázium ad helyet a túra rajtjának. Hát, elég nomád – de legalább fedett – helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadtak. Kivártuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! Zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítettek valamit az utcai lámpák, de igen hamar kiérkezvén, sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs (valaki szerint egyenesen szakadékos) terep fogadott. Közben Zolitól búcsú – megállapodtunk, hogy mindketten saját tempóban megyünk végig – viszont egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon; örültem hát a találkozásnak. És hát nem tagadom: remek lámpájának is… Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljött az Óház-tető, ahol már kezdtem szabad szemmel is látni valamit… Kösz még egyszer, Vera!

Kilátót soha ki nem hagynék; még ennyire ismerőst sem. És hát mennyire megérte! Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehetett részem – alant pedig a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs: egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9:30. Vagyis… ha sikerülne, hát akkor… esetleg egy órával megjavítani a tavalyelőtti időt (10:15)…? Na, majd meglátjuk! Jöhet az OKT, a Vöröskeresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A vörös keresztet lefotózni persze még esélyem sincs, forduló balra a … nem vörös, de piros kereszt jelzésre. És onnan hatalmas zúgás lefelé – szinte egészen Velemig. A hegység egyik legpompázatosabb része; sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló – „csak” békés, rejtelmes, végeláthatatlan. No, azért van ám egy kiváló Borha-forrás, ami mindig megállásra késztet, még ha szomjas sem vagyok. De aztán tovább, innen is – egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, mert annyira tiszta a lábam előtt mindenfelé, hogy néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. És felbukkan Velem, pár szerpentin-metszés után; az aszfaltot – amíg lehet – kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. Második ellenőrző pont, eszek-iszok gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre… előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést… De hát az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan – és hát ez egy teljesítménytúra, a javából.

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél – bármennyire is futós – muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép… Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély 

illatával, az előbukkanó esőházzal – és a kilátó.

Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak, harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot! Uhhh, szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést – a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, piros jön le Velemig.

Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét: a zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyent csak itt iszok. Körülöttem nagy nyüzsgés: húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan; sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik: irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök – megint a Vasa-kúti forrás-utat választom.

Újabb kihívás: kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter… Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék – de az ma kizárt: folyamatosan a 9:15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben – és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!



Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szt. Vid kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, egy busz is áll benne!), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből: megbeszéljük, aztán folytatjuk – ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves – és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé… hát, az is ősszel a legszebb, egyértelmű.
A Stájerházak kedves látványa, fel a lépcsőkön az esőházhoz, de csend – és sehol senki. Telefon a rendezőnek: uhhh, ez fáj! Másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm: rögzítem is az útvonal track-jét, meg – csak neki – szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább: köszönöm még egyszer! Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond. Aztán zöld sáv, továbbra is – pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. De megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel: maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható – és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet; ezúttal nem száraz, mint egy hónapja; hát keverek is egy izó-italt. Jól jön az egy Zeiger-nyereg előtt…

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, Tábor-hegy felé zöld háromszög, rendben. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus – ez már lazább, és szép a kilátás is. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át: a Kecskeugrató és a hegység talán legismeretlenebb tájai.
Ez már kiesik mindenféle közismert résztől, és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is, előttem! Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak le mögöttünk. Meglátom a nemrég bejárt Hirschenstein-eket is – és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Órát nézek… jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta; leérkezek az úthoz.

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt; jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés: bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak – ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak… á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel – és vízzel.

Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hát hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá. Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok; kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem: Zoli csörög rám, mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel…

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak; jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze; teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik: ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz! Hogy ez valami hatalmas lesz!! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek – hangok - illatok… mind-mind nyomós indokok az elindulásra; ki a természetbe. De a „fordulatszám-mérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

Ezzel a lendülettel iramodok neki az utolsó 3,6 kilométernek – viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat: meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint; kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok – nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél… gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, öcsém mosolyogva csóválja fejét, mikor elmondom neki: 8:41!!
Az Írottkő ötvenet, kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény – nekem most a világ maga. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… ööö… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni… igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.