A Bakony – úgy is, mint a Dunántúl legnagyobb hegysége – rendkívül vonzó a túrázók számára. A maga vadregényes, változatos és sokszor érintetlen tájaival, hangulatával könnyen elvarázsolja az ide érkezőt. Természetesen ősszel is lenyűgöző: nem véletlen, hogy immár tizenöt éve rendezik meg a „Bakonyi barangolás” túrasorozatot.

Be kell, hogy valljam: szerény természetjáró múlttal rendelkezem. Mindössze három éve kezdtem el ezt a fantasztikus mozgásformát, kikapcsolódást, egészség-megőrzést. Így hát nyilván mérföldkő, amikor egy eseményen sorozatban már negyedszer vehetek részt. Kétszeri negyvenes (és a tavalyi hetvenes) teljesítés után öcsémmel természetesen idén is a király-kategória volt a cél.

Nah, ez ám az ízig-vérig vadregény, 100%-ban! Sötét völgy, hatalmas fák és sziklák mindkét oldalon, mellettünk – sőt, többször alattunk – a csobogó-zubogó Gerence-patak; kidőlt fatörzseken és nyirkos köveken egyensúlyozunk. Még a futó srác is lassan megy ki a képből, aki az imént lazán előzött bennünket; hát igen, itt ez van. Sajnálkozva teszem vissza a fényképezőgépet, esélye sincs itt ennek a kis vacaknak (komoly gép meg szerintem nem teljesítménytúrára való). Aztán pecsét és piskóta-szelet, első ellenőrző pont, köszi, folytatjuk tovább, emelkedünk. Hopp, egy ismerős: szia, Réka! Tavaly hosszú szakaszon együtt mentünk ezen a túrán, most azonban egy idő után kiderül, hogy ezúttal tempósabb lesz nálunk: hajrá, jó utat! Ekkor már elhagytuk a Nagy-Som-hegy oldalát, ahol varázslatos fényekkel örvendeztetett meg a felkelő nap.


Nézzük csak: hét kilométer, tíz százalék! Mosolygunk, nyilván csak poén: most hetvenre programoztuk be magunkat; tudjuk, mi vár ránk. Máris itt a Zoltay-forrás: ittam már finomabbat is, de jóleső, és nem fogy a készlet addig se. Közben azért a jelzést is figyeljük, vannak erre trükkösebb részek is, de nem lesz gond. Aztán a vizes rétek-erdőszélek: hát, ilyenkor azért könnyebben vannak a bakancsosok, belátom. Futáskor azonban nem – és most is pont az következik: közelítjük Zircet, kellemes lejtők csábítanak egy kis változatosságra, idő-spórolásra, és a terep is remek. Élünk is a lehetőséggel, és így érkezünk be a első családi házak közé.

Zirc hazánk legmagasabban fekvő városa, sőt: „a Bakony fővárosa”, ahol ciszterci apátság és monostor, arborétum és természettudományi múzeum egyaránt található. A város észak-nyugati oldalán Parkerdő és tanösvény is várja a kirándulókat. Arrafelé tartunk mi is, ahol a 2. EP fogad bennünket: marék ropi, a kulacsba szörp, és hajrá, tovább! Ez itt már az OKT, de a pecsételést tavaly megoldottuk, megyünk tehát fel a Pintér-hegyre.
Itt sokszor muszáj elővenni a fényképezőgépet: az őszi erdő színei ezt megkövetelik. Aztán ereszkedés: íme, a horizonton Borzavár! Végig emelkedős falu, kéktúrásokat üdvözlünk, de nekünk itt sem kell pecsételnünk. Elhagyjuk a templomot, kis szuszogás, jobbról becsatlakozik a sárga is Porva felől; jó meleg volt itt hat hete, emlékszel? Fázni azonban most sem kell, bár a dzseki azért szükséges a póló fölé. Minden borús előrejelzés ellenére pompás őszi időnek, tiszta kék égnek örülhetünk egész nap. Aztán az erdős szakasz, majd újra egy kis aszfalt, de csak Szépalmapusztáig.

Nem tudok ide úgy jönni, hogy ne feledkezzek rá újra meg újra a tájra, az épületekre, a pompás arborétumra, a lovakra és a panorámára. A rendezők adnak magukra: minden évben csakugyan szép almát kapunk az itteni EP-n… Aztán át a réten, de közben jobbra tekintgetünk. Ezúttal azonban – dacára a remek látási viszonyoknak – éppen a Kőris teteje (és az ottani radarállomás, vagyis a „golflabda”) nem kivehető. Reméljük, mire felérkezünk, az a kis pára-pamacs eltűnik majd a legtetejéről!
Mert hát oda vezet utunk, de előtte még azért kanyargunk erre-arra... Gyönyörű erdők között, völgyben haladunk előre, majd elérjük a Tekeres-kúti árok letérőjét, felírjuk a kódot, és indulunk felfelé. Itt még szerény a szintkülönbség; nem is ettől tartunk, hanem a korábban többször is megtapasztalt dagonyától. Szerencsére ezúttal ennek nyoma sincs, hamar elérjük a valamikori Kisszépalmapusztát, ahol most padok, pihenő – és ellátás fogad. Meg két barátságos pontőr, akik jó szívvel kínálják a vajas-zsíros-lekváros kenyeret, de mi mégis óvatosan veszünk belőle. Tudjuk jól ugyanis, mi következik: a Bakony legmagasabb pontja, és az oda felvezető út – méghozzá gyakorlatilag azonnal. Tömött gyomorral még az álmoskönyvek szerint sem könnyű felfelé, így hát egy rövid ebéd után folytatjuk is utunkat. Halljuk, hogy nyolcan vannak előttünk, tehát „üres a pálya”. Az optimista forgatókönyv szerint kellett volna délre ideérnünk, van egy erős fél óra előnyünk még ahhoz képest is; szuper!

Ehhez mérten megfogadjuk, hogy most egy épeszű, megfontolt tempót választunk, nem maxigázon (amire hajlamosak vagyunk). Sikerül, és közben persze gyönyörködünk a pompás bükkösben és a panorámában. Nézd csak, milyen messze van már Szépalma! Végül az utolsó meredek méterek és szusszanás: EP, víz, kilátó. A pára-pamacs elszállt, elő a géppel – hát, volt már jobb kilátás is, de ne legyünk telhetetlenek! És jöhet a szigorú ereszkedés a kék barlang-jelzésen, a márványbánya és az Ördög-lik. Alig vannak előttünk, de mégis kijárt, csúszós, veszélyes. Kidőlt fatörzsek és sok szikla, fogózkodó alig. Felfelé tartó fiatal pár, farmerban: messze van még a kilátó? A srác hangja aggodalmas, a lány mosolya sem őszinte… Megpróbálunk meggyőzően hazudni, hogy ó, hát már semmiség, ami hátravan, aztán zúgunk is tovább, lefelé. Megússzuk esés nélkül, rövid aszfalt, szalagok, letérés.
Továbbra is pazar bükkösök, elhagyjuk a kelta halomsírok környékét is, Barátok útja, féltáv! Ellenőrző pont, Gyula már messziről üdvözöl, váltunk pár szót, megbeszéljük a jövő évi Őrség 75-öt. Szalagozott szakasz jön, majd a Bakonybéli Szarvad-árok, és újra OKT, a Száraz-Gerence… csodaszép részek, sok-sok kirándulóval. Mert hát aztán itt is a falu, ezúttal az északi része, de nincs pont, nincs megállás. Azért a nyomós kúthoz odamegyünk, és a padoknál zoknit is cserélünk – több időt mi sem vesztegetünk.

Elhagyjuk Bakonybélt, ezúttal dél-nyugati irányba: a Gerence fogadó és a Hotel Bakony után még egy kis kék, és újabb EP, a Hideg-völgynél. Itt is egy túra-rendező, Imre a pontőr; pogácsával kínál, jó utat kíván, már csak harminc!, mondja. Indulunk felfelé: Hideg-hegy, Vörös-föld, a felhagyott bauxit-bánya látványa fogad. Elhagyjuk a Vaskapu-sziklákat és a kőfülkét, jobbra igen szép kilátások – és máris megérkezünk a Király-kapuhoz. A régi vasút indóházának romjainál megint EP: gyümölcsszörpöt és kétféle nápolyit kapunk. Visszafordulunk kelet felé, a táj változatos, és folyamatosan szép, nagyon szép. Aztán volt vasúti hídpillérnél felkanyarodunk az Öreg Kecskeakol-árkon keresztül a Witt Lajos kilátópont felé.

Felírjuk hamar itt is a kódot, és gyönyörködünk a panorámában: úgy érezzük, alattunk az egész Bakony. Nézd csak: messze a távolban, a horizonton, ott a golflabda! Az a Kőris, milyen sokat jöttünk azóta! Aha… Csak úgy szólok, hogy oda megyünk, megint, vissza! Uhhh, az ám, és ráadásul nem is légvonalban – gyerünk, induljunk is! Mintaszerűen kiszalagozott ösvényen jutunk vissza újra a pirosra. Követjük-kerülgetjük a Vörös János-séd (azaz patak) vonalát, futós szakaszok is akadnak. Talán ezért is, de egyszer csak kirándulók, megint: hoppá, máris itt a Gerence-pihenő?! Ezúttal nyugatról közelítjük meg Bakonybélt, de be most nem megyünk. Helyette feltankolunk testet-lelket melengető finom teával (köszönjük!) – és jöhet az Odvas-kő!

Jön is, de nem adja olcsón magát: sok-sok lépcső vezet fel oda. Alattomos, föld-fa lépcsők, jól kijárva, szabálytalan leosztásban, kanyargósan. Néhol gyökerek, néhol sziklák „helyettesítik” a lépcsőt. Ezen a szakaszon még sohasem fáztam. Persze aztán egyszer csak felbukkan a jellegzetes háromszög-forma lyuk; megvagy, megint! Szusszanás, fotók, mehetünk át a Közép-Dunántúli Pirosra. Az aztán fel is visz a Boroszlán-tanösvényen és a Rézbükki úton keresztül egészen a Kőrisig.
Tökéletes utak, sok helyütt felsejlő panoráma: tavaly itt már lámpa kellett, de most simán kihúzzuk a kilátóig, meglátod! Aranyló napsütésben van ugyanis részünk, még mindig – alacsony szögben kúszik be, a fák között; leírhatatlan látvány. Aztán sziklák, szerpentin, és íme, a golflabda tövében vagyunk. Kis sziklás szakasz, és újra a kilátónál találjuk magunkat, a Bakony tetején. Utolsó pecsét, szőlőcukor, köszi, sziasztok! Irány lefelé, irány a cél!

Szerpentin megint, aztán egy sziklás-technikás szakasz, és az Elevenförtés. Néhol trükkös az OKT, ügyelni kell, de nincs gond. Távoli szarvasbőgés, őzek hangja egészen közel, éjjelre készülő madarak… Aztán a Lipka-útnál előkerülnek a fejlámpák is, hamar megint itt a Barátok útja, ereszkedés, figyelek a lábam elé. A Száraz-Gerencénél végleg elköszönünk a kéktől, jöhet a végső emelkedő, a falu előtti domb. Futás le, utolsó kilométer, még fél nyolc sincs!
Egy órát hoztunk a tavalyi eredményhez képest, és több, mint öt órát „bent hagytunk”. És érkezés a célba: mosoly, kézfogás és gratuláció. Míves jelvény, teljesítési évenként más-más színben, hozzá illő oklevéllel. És meglepetés: plusz kitűző, a tizenöt éves rendezés emlékére; ez igen! Büszke vagyok a rendezőkre: a saját egyesületemre. J Gratulálunk Rékának, kicsit lenyújtunk, eszünk-iszunk. Elköszönéskor pedig még egyszer rásandítok a harmadik teljesítésért járó jelvényre…