Világok határai: Vértes és Gerecse, tél és nyár, nappal és éjjel. Igen, az Iszkiri 100 teljesítménytúra végleteket is felsorakoztatott. És hogy mi lett ennek az eredménye? Egy változatos, izgalmas – és kellően nehéz, kihívásokkal teli – közösségi esemény.
Szárliget, ezúttal reggel hét. Az egy órányi csúszásnak külső oka van, akárcsak a megváltoztatott Vértes-körnek. Hatósági beavatkozás miatt módosultak az idei túra részletei. Nem is kicsit: kimarad a Zuppa-tető, Szár, a Macskabükk… Igaz, helyette ismeretlen szakaszokat is látok Gyula remek térképein és rajzain. Mindez persze csak megerősített abban, hogy ide jönnünk kell. Zoli öcsémmel tehát itt vagyunk, az előnevezős asztalnál Jani pillanatok alatt ellát papírokkal és egy szelet csokival is. Ismerősök innen is, onnan is: nem csoda, hogy csak 12 perccel hét után veselkedünk neki a lecsökkent, de így is 106 kilométeres távnak.
Aggodalmunk – egyelőre – alaptalannak bizonyul: a vetésen szépen át lehet kelni. Na de majd visszafelé!... Biztosan dagonya vár: erre indul (és jön vissza) négy táv is. Át az egyes úton, majd Csákányospuszta mellett – most még. A hatalmas jellegfa gyönyörű a pompás napsütésben; itt érkezünk majd vissza. Most folytatjuk a betonos utat, jobbról a Mária-szakadékot mellőzzük, és lepillantunk a havas oldalaira: vajon milyen út vár odalent, visszafelé? Ahogy a szerény aszalt elfogy, kiderül, hogy itt bizony eléggé saras. Eléggé, de nem durván: kerülgetünk, óvatoskodunk, de szépen haladunk is: máris András és Gyula fogad az első ellenőrzőponton. Balos letérés, sár, de gyors menet; Verával emlegetjük a Lepkét.
És friss, majdhogynem hideg idő! Meg szép erdők, Körtvélyespuszta apróka kápolnája, házak és letérés – felfelé. Jeges és havas! Majdhogynem csúszásgátlóért kiált: nesze neked március vége... Megoldjuk, haladunk tovább, leheletünk ködében, nevetünk rajta. Kellemes hullámzás, néha sárral, de gond nélkül. Kapbereknél jelzés-váltások, a Határ-hegynél EP, kóddal. Az Új-osztásnál betonútra térünk, hamarosan újabb EP, a nagyon szép Mátyás-kúti pihenőhelynél.
Meredek emelkedő: igen, ez már az OKT. Kellemes itt menni, futók előzgetnek közben, de jól megférünk egymás mellett. A Szarvas-kúti pihenőnél megint kód, de megint nem pontosan a térképen jelölt helyen. Ravasz! - mosolyog öcsém.
Rockenbauer fája, majd újra megkapjuk a zöld sávot is – az visz ki a Vitány-vár alatti esőházhoz, ahol egy napocskát kapunk az itinerre. És zöld, vissza is: a kis kitérőn Feriékkel kezezünk, majd mi is visszafordulunk. Ugyanez a játék jön újra, most már tényleg Vitány-várnál. Röstellem, de először járok itt. Annál nagyobb öröm, persze: a gyönyörű kék ég pedig pompás segítség a fotózáshoz.
Hú, de gyorsan visszaérkeztünk Andráshoz! Gyula már előre ment, mi meg követjük a szakadékba. De tényleg. Csak előbb megmásszuk a Körtvélyesi-kilátó emelkedőjét: igen, a panoráma idén is része maradt a túrának, szerencsére. Na, itt aztán van sár rendesen! Mindenki oldalaz, szélez, vagy akár erdőbe bújik. Mi is. Aztán persze csak-csak felérkezünk, felszaladunk a háromszög alapú kilátóba, körbefuttatjuk a tekintetünk. Beleborzongok kicsit: amerre a szem ellát… nos, igen, azt ma mind végig fogom járni. Gyalog, oda és vissza is. Mi tagadás, meglehetősen büszke érzés!
Lefelé okosabban választunk utat (azaz: öcsémre hallgatok), és szinte futunk. Gyula most már hajlandó igazolni itt-létünket. Invitálom a Kubát Hugó-túránkra, egy kis szerepcserére: tesz is egy bizonytalan ígéretet. Aztán elköszönünk, és lebocsát minket a szakadékba, ami Mária nevét viseli.
Vadregény, sokadszorra is. Most így havasan új arcát fedezhetem fel, és most is tetszik. Na jó, a tükör-jégre taposott részek kevésbé, de az óvatosság meghozza gyümölcsét. Később már futható is – így jutunk ki a végére. A gazdasági épületeknél komoly tömeg jön szembe (talán OKT-teljesítők), és semmi gondunk nincs most sem a kutyákkal. És bezárul a kör – legalábbis a vértesi: újra itt a Birkacsárda (javítják a tetőt!), a műút – és bizony gyorsan itt van újra Szárliget is. A mező ugyanis inkább jobb lett, mint rosszabb a sok-sok talp alatt; meglepetés!
A Közösségi házban felhasználjuk az egyik kupont, és valami mennyei szendvicset kapunk: benne friss rántott hús, saláta… Egy kólával még ráerősítünk, közben pár szó Sanyival, kiváló tea a kulacsba – és indulhatunk is. Jöhet továbbra is az OKT, jöhet a Gerecse! Jön is, de előbb a Hajagos és az M1-es fogad. A sztráda egyszerűbb eset, az alatt át lehet bújni – előbb azonban komoly hegymászásra (és ereszkedésre) van szükség. És ugyanez lesz majd valamikor az éjszakában is – csak fordítva. Aha, megkezdődött ez a – tavalyról már megismert – játék. Minden mostani emelkedő akkor lejtő lesz – a lejtők meg persze emelkedők.
Nagyegyháza meg irdatlan hosszú, ami csak annyiban lesz más éjszaka, hogy akkor még hosszabb lesz. De hol van az még! Jobb és könnyebb a közelebbi célpontokra fókuszálni. Megkönnyíti dolgunkat, hogy nem egy, csak fél évre kell visszaemlékezni: a novemberi Iszinik 100 TT is errefelé vezetett. Nincs is gond, és az ösvények is jók. Itt még.
Aztán emelkedők jönnek, az ösvények már kevésbé ideálisak – de jók. Mígnem a fehér kavicsos útról le kell térni… Hát ez dagonya, nincs mit szépíteni. Gyuri és Gábor párosát érjük be, együtt küzdünk innen az elemekkel Somlyóvárig. A komisz szakasz – szerencsére – nem túl hosszú, de időben bizony visszavet. Fázni viszont nem kell, sőt! – nekem bizony egy póló is elég.
Igazán öröm megpillantani a kis házikót! Szúróbélyegző, és megyünk is, vár még egy kis emelkedő. Aztán persze sok-sok lejtő, aszfalt és – Tornyópuszta. Naná, hogy itt van Hotdogman! Megkésett, de kellemesen meleg ebéd, forró teával – egy adag jöhet a kulacsba is. Egy kis aszfalt, ahol autó közeledik – benne Viki-Balázs párosa. Üdvözölnek, és: meleg levest, teát ígérnek éjszakára! Jók az ilyen motivációk, na…
Könnyebben vesszük a következő hullámzó terepet, pedig hajjaj, ez nem lesz sétamenet visszafelé, tudjuk már jól. A Bodzás-rét kiváló, a majdnem-érintett sztráda zaja kevésbé… Szerencsére elkanyarodunk tőle, még mindig kék, jöhet Koldusszállás!
Bájos és hívogató, akármikor járok itt; szeretem a környékét, látványát, hangulatát. Az útvillánál aztán elköszönünk kéktől, Isziniktől: innentől sárga sáv Tatáig, és vissza… egészen eddig vissza. Kanyarog a szerpentin; hej, de jól ismerjük már! A volt kisréti tisztás, pad és jellegfa… szinte elsuhanunk mellettük. Arany-lyuk: egy kis ereszkedés és emelkedő. Ez utóbbi komiszan sáros, csúszós; figyelni kell. Na tesó, itt sem leszünk visszafelé boldogok! Aztán újra a fehér kavicsos út: Kappan-bükk, ennél feljebb ma már nem megyünk.
Lejtő jön (fentiekből következően), egészen a Körtemplom romjáig. Jani mosolyog és pecsétel, meg ugyanezeket ígéri visszafelé is. Közben már a harmadik szembejövő: igen, már a gyors futókat buzdíthatjuk, köztük Robi és Balázs is felbukkan.
Mi ereszkedünk továbbra is, a Kálvária stációi mentén, és eszembe jut: pár nap múlva már Nagyhét, igen. És itt a szakadék! Vadregényes, mint mindig, sőt! A lekvár, akarom mondani, kissé puha szerkezetű talaj még inkább izgalmassá teszi. Ezt is jól eltároljuk a rövid távú memóriánkba…
Baj, szőlők, panoráma – és „felhőbe hanyatló”, lenyugvó nap. Kissé hűvösebb az idő, felveszem a dzsekit – de csak a lejtő végén: addig azért kocogunk is egyet.
A templom után irány egyenesen Tata: Est mozi – első érintés. A zsákot ledobjuk megőrzésre, itiner a zsebbe, fejlámpa felvétele – és jöhet az Öreg-tó. Negyedszer járom körbe, ezúttal a legsötétebb (az egy órás rajt-késés miatt). Szerencsére a vár még jól látható, de aztán már csak a lámpafény meg a kivilágított épületek kivehetők.
Az alsó szakaszt teljesen beburkolja a sötét, a visszatérés így egyre kellemesebb. Közben persze kétszer is szúróbélyegző, igazolásul. És Est mozi, másodszor is, sajtos pereccel és kólázással, és nem, nem is gondolunk másra, csak a folytatásra. Nem hallom a Kísértő hangját, nem érdekel, hogy itt 65-ös kitűző és oklevél kapható… Folytatjuk, egyértelmű.
Vissza! Ennyire egyszerű a képlet. Szárliget, harmadszor – 35 kilométerrel odébb. Át a Gerecsén, méterre ugyanott, amit már végigjártunk az előző órákban. Ehhez elsősorban lábak és izmok kellenek – de legalább ennyire fej és kitartás, elhatározás is. Egy pékséget még meglátogatunk, és hamarosan elhagyjuk Tatát, majd Bajt is: jöhet a szakadék. Zoli megy most elöl, követem lépteit, várom a dagonyát, fent. Emelkedünk, régóta felfelé szuszogunk, kidőlt fák, sziklák, mikor jön a lekvár? Te, szerintem fent vagyunk! Á, nem létezik, még nem hagytuk el a saras részt. Aztán kiderül, hogy: de. Észrevétlenül! Mi történt? Megszikkadt, letapostuk, kiszárítottuk? Vagy ez a kis szél?... Rejtély, de nagyságrendeket javult, ez tény. A későbbi szakasz is! És már itt is Jani, Gyula, pattog a tűz: Körtemplom, sziasztok, jó utat visszafelé is!
Még mindig érkeznek szemből túratársak, de többnyire 65-ösök, akiknek Tatán vége. Nekünk is már csak harminc van hátra… Ketten az éjszakában, egy-egy bagoly huhogása vagy madarak pittyegése mellett, félhold árnyékában, sziporkázó csillagok alatt. De jó is így együtt – nem irigylem soha a magányos harcosokat. Még egy utolsó megnyugtató telefon haza, és fogyasztjuk tovább a kilométereket. Két hét múlva választások: el is politizálgatunk egyet. Csoda-e, ha észrevétlenül itt az Arany-lyuk? Nekem bizony az! Hát itt is micsoda sár volt pár órája?! Mindent felszárítottunk, letapostunk, kisimítottunk? Hihetetlen.
Nagyon gyorsan eljön Koldusszállás, majd elhagyjuk hunyorgó fényeit; OKT újra. A Váli-víz környéki remek úton aztán már nem is csodálkozunk. Dübörög az autópálya, dacára az éjszakának, de aztán elmarad ez is. A Bodzás-rét utáni cikkcakk megdolgoztat, igen – de valahogyan ezt is igen gyorsan abszolváljuk, és ugyanilyen gyorsan Tornyópusztán vagyunk. Nem csalódunk: Viki és Balázs nagy vendégszeretettel, sőt, meglepetésekkel is fogad. A forró teához többféle ropogtatni való, sőt: mennyei házi süti is választható! Alaposan (testileg-lelkileg) feltöltekezve vágunk neki a hátralévő szakasznak.
Aszfalt, emelkedővel: soha sem lesz vége? De. Letérés és emelkedők jönnek, és Somlyóvár: utolsó ön-ellenőrzés. Ereszkedés, és… lássuk a dagonyát! Ez tényleg lehetetlen, hogy ne legyen ott! Ezúttal nem tévedünk – ez tényleg ott van. Szolidabb, visszafogottabb, járhatóbb. De ott van. Megkönnyebbülés a köves út, a kissé későbbi avaros, erdei ösvény még inkább. Aztán egy apró túlfutás, de éppen utolér bennünket egy pár fejlámpa: „jobbra, le!”. Dani hangját ismerem fel, köszi a segítséget!
Vadetető, aztán mező széle, derékszögek és gödrös út. Fogy, nagyon fogy. De a hőfok is csökken, egyre többször jég roppan lábam alatt. Nagyegyháza: igen, végtelen hosszú, de tényleg. Átbújunk megint a sztráda alatt, jöhet az utolsó emelkedő! Megvan, ezt nem taposták le, meredek és izzasztó, így százon túl pláne. Mert itt már túl vagyunk azon is, sőt, közben már óráink is átálltak a nyári időszámításra. Igaz, itt megint havas oldalakat mellőzünk, de mit számít ez? Főleg amikor már az utcai lámpák is szemmagasság alá kerülnek…
Amikor kivilágított aszfalt jön, befagyott szélvédők és vakkanó kutyák. A legutolsó emelkedő: a vasút feletti gyalogos átkelő, és igen, ez is megvan! Beérkezünk, tapsot kapunk, meg mosolyt és kézfogást. Míves jelvény, eltérő színű – akárcsak az oklevél. Öcsém Legóból készült IXI Maxi kupája és Sanyi gratulációja… Hát sikerült, megvan! Húsz-huszonhárom alatt; öröm, elégedettség, és: éhes is vagyok. Vagy csak a gulyás illata miatt? De tény, hogy jól esik – Gyuriékkal, akik szintén befutnak közben. Hát immár idén is százasok lettünk, egy remek túrán, aminek évek óta fix helye van a naptáramban. Ugye, jövőre is ez a Vértes-kör lesz?...
