A Rongyos Gárda1921-ben (a két ágfalvi csatában) tanúsított ellenállásának hatására népszavazástrendeltek el, amin Sopron (és a környező érintett nyolc falu) a maradás mellett döntött. Nem véletlen tehát, hogy a túra a Rongyos Gárda emlékműtől indul, ami Sopronban van, de mégsem: fel kell hozzá jutni a Károly-magaslat parkolójába. Itt tettem le tehát a kocsit reggel háromnegyed hétkor, és üdvözölhettem több ismerőst is. Beleértve Imrét, a főrendezőt is, aki már nyomja is kezembe az itinert – lévén hogy éltem az előnevezés kényelmes megoldásával.

Eddig még csak egyszer, évekkel ezelőtt vettem részt általa szervezett túrán, pedig sok izgalmas, érdekes útvonalat láttam már nála – de valahogy mindig máshol kötöttem ki. Most a szokásosnál tömöttebb zsákkal érkeztem, hiszen a Hit Pajzsa-túrákon ellátás általában nincs. Egy Sport-szelet azért akadt a rajtban, de a többi az én dolgom lesz – beleértve az innivalót is. Főként ez utóbbi okozott fejtörést készülésem során: egy maratoni távon azért elég sokat iszom, még téli viszonylatban is. Így hát átböngésztem a térképet, forrásokat jegyeztem meg magamnak – bár azt nem tudtam, hogy működnek-e? Egy soproni barátom-túratársam, Dani aztán egészen megnyugtatott, így hát a felkészültség érzésével vágtam neki a zöld sávnak.

Hét óra van, és (december közepének megfelelően) még meglehetősen sötét. Szerencsére jól ismerem ezt az ösvényt fel is, le is, így megkockáztatom a lámpa mellőzését. Nincs is gond, a Deák-kútig még óvatoskodva, később már magabiztosabban haladok lefelé, a város irányába. A túra ugyanis oda visz le először, de már közben is ellenőrzőpont fogad, a Printz-pihenőnél. Kódot írunk, majd egészen az Erzsébet-kertig ereszkedünk (én inkább ide tettem volna az EP-t), ahol aztán erős balos visszafordítóval váltunk át a Soproni Kék vonalára. Ez megint csak ismerős szakasz, többek között a Lővérek 40 TT is ezen visz ki a városból. Idén ez a túra elmaradt; újabb okot szolgáltatva nekem arra, hogy ma itt legyek.

Aszfaltozunk tehát, előzök több túratársat is, miközben teljesen kivilágosodott, zsong a város is. Aztán zegzugos utcák jönnek, sok-sok irányváltással, mígnem kiérkezek a Bánfalvára vezető út hídjához, ahol letérek jobbra, és ismét kódot jegyezhetek fel. A Kutya-hegy jön, fel az Ózon-kemping mellett, aztán végre: terep jön. Kellemes kilátással mindjárt jobbra, azaz észak felé. Aztán erdő, egy utolsó tanya – és a Valéta emelkedője. Az ösvények (az elmúlt napok esőzései után) néhol kissé nyirkosak, esetleg sarasak is, de összességében remekül járhatók.

Lefelé, a sűrű fenyvesben azonban érdemes nagyon odafigyelni: gyökeres-köves vízmosásban ereszkedek. Hamar felbukkan Ágfalva, megint aszfalt, majd járda – és itt a kocsma, ahol most nincs EP, de egy kis frissítés igen. Élek is vele, hiszen a maradék 37 kilométeren ma már több lakott terület nem lesz.

Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: Ákos is betér egy sörre, akit már sok túrán láttam-köszöntöttem, és akit itt érek utol. Forralt boromat kortyolgatom, miközben váltunk pár szót – és aztán innen együtt is folytatjuk, sokáig. Először is az evangélikus templom mögött, egy kis utcában felkeressük harmadik ellenőrzőpontunkat. Természetesen az Ágfalvi csatának állított emléknél hajtunk főt – és írunk fel egy újabb kódot. Aztán hamar el is hagyjuk a falut – meg a kék jelzést is: pár száz méteren jelzetlen szakasz jön, majd jobbról megérkezik a határ-menti zöld sáv. Ez visz mezők, majd erdők közé, ahol már puhább a talaj, de gond itt sincs.

Közvetlenül a határ (és a Loos-patak partján) haladunk, majd a zöld élesen balra kanyarodik. Mi is, de – mint később kiderül –mi nem eléggé élesen. Így hát egyszer csak egy zöld jelzést veszek észre: ami nem sáv (ahogy kellene), hanem kereszt. Ajjaj, túlfutottunk, nem is kicsit! Sokat. Mentsük, ami menthető – ami jelen esetben egy igen meredek kaptató, fel, a Borsó-hegy gerincére. Őz rohan át előttünk, jó lehetőség egy szusszanásra… de aztán már fent keressük az őrtornyot, ahol aztán meg is találjuk a következő kódot.

Ereszkedés, majd újabb, hosszú emelkedő: szalagozott út következik. Ezen jutunk ki a jól ismert piros sávra, ami balról érkezik a Felső-Tödl felől. Most alaposan kijárták erdészeti gépek; örülünk, hogy jobbra kell rátérni. Ez már a Terv út, ami igen kellemes emelkedéssel visz lassan felfelé. Megérkeznek a „halmok” is: első, második… és még negyedik is lesz. Ezek már alaposabban megdolgoztatnak, de a sebességünk nem csökken. Ákos ugyanis szigorúan tolja, sőt: nagyon szigorúan… Szerintem a megszokott gyorsabb tempómnak is legalább 120%-án megyek, de azért igyekszem tartani a lépést.

Közben persze jól elbeszélgetünk, meg a tájat is csodáljuk. Annál is inkább, mert még a nap is előbújik: pompás látványt nyújtanak a megmaradt őszi levelek, a nyíresek, meg a távoli hegyek is. Így jutunk a túra – és a környék – legnyugatibb pontjára, az Asztalfőhöz (vagy Urak Asztala, esetleg Herrentisch).

Határkövön található feliratot jegyzünk fel, és ereszkedhetünk lefelé. Ami több helyen is emelkedő, lévén, hogy a Soproni-hegység legmagasabb pontjára igyekezünk éppen. Nem sokára ki is tűnik a fák közül a Magasbérci-kilátó tornya: újabb EP. Felszaladok pár fotóért, meg persze keresem a kódot is – Ákos is ezt teszi, csak lent. Egyikünk sem talál, így hát megyünk tovább (a célban aztán kiderül, hogy én nem vettem észre a lépcsőzés közben).

Féltávon túl vagyunk már: balról Hermest hagyjuk el, majd mellőzzük Helén-aknát (ami osztrák oldalon van, így Helenensachl névre hallgat). És látszik már a távoli Brennbergbánya, ahová most nem megyünk be, de megemlegetjük kocsmáját – ami a templom oldalában található… Közben kellemesen szállingózni kezd a hó, hangulat-javításként. Továbbra is a piros-zöld jelzéseken folytatjuk, de ez már új, ismeretlen rész egy darabig. Hát, hullámzik a terep szépen, és újra megállapítom, hogy Ákos nagyon erős tempót tud. Ennek megfelelően az idővel is remekül állunk: nem csoda, hogy hamar megérkezik újra a kék is. Ezen most megint sokat fogunk menni: kis híján a célig – de legalábbis Sopronig.

El is köszönünk a zöld, majd a piros jelzéstől is, és teszünk egy kis kitérőt a Muck-tető kedvéért. Újabb kód, újabb hószállingózás. Erdészeti útról térünk le balra, de továbbra is a kéken: ez már a Tolvaj-árok alsó szakasza. Ezen jutunk fel az elágazásig, ahonnan egy kis kitérő kedvéért átváltunk zöld háromszögre. Leginkább persze a Várhely-kilátó kedvéért: az is EP – ráadásul a 25 km-es távon érkezőknek is. Össze is találkozunk többükkel: itt jön Vera is, váltunk pár szót.

De felbukkannak mások is: a fent említett Dani, Emesével. Kijöttek, és vizet hoztak nekem! Hát, igazán zavarba jövök ekkora kedvesség hatására; tényleg jól esik. Persze a víz is: nem kell források után kutatni, és megúsztam kis teherrel is – ők pedig sétáltak egy kellemeset (legalábbis ezzel nyugtattak). Aztán jól elbeszélgetünk a fantasztikus Ciklámen tanösvényen, csodálva a megunhatatlan tájat (Ákos már korábban elköszönt és előre ment, saját tempójában).

Hétbükkfa: elbúcsúzok Daniéktól, felírom az újabb kódot, és letérek jobbra – továbbra is a kéken. Őket (és a huszonötösöket) a sárga hamarosan visszaviszi a parkolóba, a rajt-cél helyszínére. Nekünk viszont izgalmas folytatás következik: legalábbis akik – hozzám hasonlóan – még „járatlanok” ezen a környéken. Kecske-patak, János-pihenő, no és az Iker-árok (vagyis Zweigraben): ez utóbbi különösen látványos és vadregényes.

És egyúttal remek futóterep! Élek is a lehetőséggel, és megpörgetem kicsit „utána úgyis emelkedő jön majd” felkiáltással. Kiváló ösvények, és újabb, testet-lelket átmelegítő pazar napsütés. Nagy élmény így haladni – nem csoda, hogy már itt is a Bögre-forrás. Újabb kóddal, igen – és jöhet az emlegetett emelkedő.

Nem erős, de annál szebb: kisebb árok, vagy vízmosás? Mindenesetre kiválóan járható, és a hátulról érkező napsugarak varázslatos fényekkel festik be. Itt a tető, a Rókaház – vagy ha úgy tetszik, a Fuchsen Kogl – és újabb lejtő.

Csoda-e, ha máris a soproni Parkerdő széléhez érkezek? Dehogyis! Kirándulók, sétálgatók: civilizáció. Majdhogynem nyüzsgés, de legalábbis változás, nagy változás az előző magányos kilométerek után. Északnak tartok, a sétányon messziről feltűnik az Ojtozi emlékmű: pontos mása az erdélyi (sziklafalba vésett) domborműnek, az 1917-es soproni honvédek tiszteletére és emlékére.  

Aztán pörögnek az események: pár perc, szinte, és a Hotel Lővérnél kanyarodhatok balra. Viszlát, kék! Jöhet annak háromszöges változata: nem is véletlenül. Imre gondoskodó kedvessége folytán a túrát egy jó kis kaptatóval fejezhetjük be. Fel hát a TV-toronyhoz, a Károly-magaslatra! Negyven környékén bizony másként esik, mint korábban, amikor itt csak egy-két kilométer után vágtunk neki a kapaszkodásnak… De a táj itt is, most is elbűvöl, a levegőt harapni lehetne, és igazából kell-e ennél több? Esetleg kifogástalan ösvények, remek kilátások, megfelelő jelzések? Mert megvan az is, ez így mind!

Áthaladok a sípályánál, aztán majd újra – csak közben panorámában gyönyörködök, meg újabb kódot írok a Dalos-kőnél. És már látom a kilátót, kód ott is – de ez már az utolsó. És az aszfalt, kirándulók, akiket egy túratárs előz – de olyan ismerős a mozgása… Hohó, Ákos! Hát megint. Az utolsó száz métereket tehát újra együtt morzsolgatjuk el, és így lépünk Imréhez, nagy örömmel. Eredetileg ugyanis szerettem volna kilenc órát, esetleg nyolc és felet: most az óra 7:45-nél áll meg. Huh! Hát ez nem rólam szólt: ez elsősorban Ákosról, és az ő tempójáról szólt. Köszönöm, élmény volt! Mint ahogy az egész túra is: útvonalával, szellemiségével, a Lővérek oly sok szépségével. Megkapjuk az emléklapot és a míves fém jelvényt: dísze lesz a gyűjteményemnek. És végül még a reggeli sötétben elmaradt képet is pótolhatom: fotót készítek a Rongyos Gárda emlékművénél is: tisztelet a hősöknek!