Nyolctól tízig lehet rajtolni, a családom viszont nem szeret korán kelni. Tiszta sor, nemde? Nyolcas rajt és minél több belefutás – aztán még egy rajt, fél tíz körül, a lányokkal. A kedves szervező hölgyek meg csak mosolyognak a rajtban. Hát persze! Megismernek tavalyról, meg még korábbról – vagy éppen valamelyik kőszegi túráról. Otthon érzem magam közöttük, ami nem is nehéz: az egyetlen TT, aminek gyalog jövök a rajtjába. És hát majdnem nyolc óra van, a kollégium viszont máris nyüzsgő hangyaboly. Rengetegen eljöttek, komplett, távoli csoportok is. Vonzó lehetett a mára jósolt kellemes idő is – magam is elég vékonyan öltöztem.

Hajrá! Nekivágok az aszfaltnak, a buszfordulónál viszont jobbra fordulok, a régi oladi templom (és az „érkezési oldal”) felé. Élek a lehetőséggel, és az első tízest fordított irányban követem el, ha már egyszer ezt is megengedték. A változatosság gyönyörködtet, mondták a latinok, és ráadásul teljesen egyedül lehetek...

A friss reggel máris kellemes: a kaptató szerény ugyan, de folyamatos és hosszú. Mire beérek a DDK kékjén az erdőbe, üzemmeleg a motor, és jóleső érzés futni a pompás avarban. A természet inkább októberi arcát mutatja, hiába járunk lassan november közepén. Színpompás fák között-alatt jutok előre; a Parkerdő nagyon szép és jó illatú.

Magányomat két kis nyuszi töri meg, akik sietősen vágnak át előttem. Ó, milyen kár, hogy nem kislányommal láthattam meg őket! Aztán egy-két nedvesebb szakasz, még némi sáros rész is akad, de könnyen kikerülhetők. Nagyon sok napsütés örvendeztet meg, a falevelek pedig pazar színekkel hálálják meg a fenti kényeztetést. Emelkedők és lejtők előttem, pompás avarszőnyegen: nincs az a rekortán, amire lecserélném.

Parkerdei büfé, féltáv! Hamar DDK-s pecsétet nyomok: a pontőrök még aligha lesznek itt… Hiszem én – de aztán rám köszönnek a kedves hölgyek. Igaz, meglepetten: nem számítottak még érkezőre – és főleg nem ebből az irányból. Jöhet a kék négyzet, ami tavaly még kék kereszt volt, de sebaj, az ösvény maradt. Nekem. Mások a 3-4 méterre lévő úton jönnek szembe, számomra érthetetlenül: aszfalton és autó-forgalomban. Itt már ugyanis érkeznek az első indulók: túl vagyok hét kilométeren, majd a 2. EP-n is, és a tempó igen kellemes.
Zöld sávra térek, a szemből jövők egyre sűrűbben, csoportosan érkeznek – többségük aligha sejti, hogy ugyanazon túrán vagyunk. Átkelek a kis dombon, leérkezés és balra térek, az aszfaltra. Aztán a valamikori Kilátó szomjoltónál elköszönök a zöldtől: visszacserélem a DDK-ra. Ezen futok be a célig, kiváló tempóban – amit aztán az udvaron leállított órám is igazol. Pontosan egy éves egyéni TT-rekordomat döntöm meg, még ha csak két századdal is: 8,74 átlaggal egy óra tizenhat alatt lett meg a több mint tizenegy kilométer, hurrá!

A hölgyek most is mosolyognak, de tartok tőle, hogy jövőre ezt már el is várják majd… vagy még többet. Oklevél és kitűző, és már invitálnak is be a konyhára. Ott készül a rengeteg zsíroskenyér – de az aula még mindig indulókkal teli, beérkező csak én vagyok egyelőre. Így hát itt kapok be pár falatot, meg a rendkívül finom, forró teát is szürcsölhetem. És kellemesen elbeszélgetünk, mire megérkezik kis családom is. Pici lányom lelkesen üdvözöl, és már indulna, Jutka azonban száraz pólót és pulóvert is kezembe nyom: jól esnek az átizzadt cucc helyett, mi tagadás. És most egy réteggel többet veszek fel – más tempó jön. Megkapjuk az indulócsomagot, és indulhat a második menet!

Ezúttal a „hivatalos” irányba megyünk; át kell programoznom az agyamat. Még mindig sok az induló, csoportok előttünk, mögöttünk, jókedvű társaságok vagy csendesebb párok. Pici lányommal remek ütemben kezdünk, anya sokallja is, de nincs gond, felveszi a ritmust. A kilátó aljánál elhagyjuk a felkúszó kéket; Emesével korábbi emlékeket idézünk fel. Aztán a távoli Kőszegi-hegység látványa, majd a Skanzen sarka (kicsit bekukkantunk a kerítésen át), és jöhet a jobbos letérő.

Vagyis fel, mert ez most emelkedik; gyalogösvény kanyarog a hétvégi házak között. Kellemes, beszélgetős szakasz, és szemből megcsodálhatjuk a távoli Székesegyházat is. Közben a nap is megörvendeztet bennünket néha, de inkább a borongós, felhős ég dominál – igaz, hideg nélkül. Az Emlékmű számunkra régi, jól ismert hely, így hát csak hátulról vetünk rá pillantást, és megyünk tovább. Elhagyjuk a zöldet, itt a kék négyzet.

Túloldalon lovak, kislányom örömére, majd az ösvényen ballagunk; előbb egymás mögött, de aztán kiszélesedik. Első ellenőrző pont, mosolygó hölgyek üdvözölnek: megérkezett másodszor is? Kislányom pecsétel, a hangulat remek, de aztán jönnek mások is, folytatjuk utunk. Két kis híd, mező mellettünk, és a milliónyi pompás falevél. Sok felettünk, még több alattunk, de a látványuk és az illat magával ragadó.

Hosszú, nagyjából egyenes szakasz, végig az út mellett, néhol kanyarogva. Lovasok dübörögnek hátulról, félreállunk: a három polgárőr látványa persze élmény Emesének. Így érkezünk a Parkerdei büféhez, ahol ismét pici lányom vállalja el a bélyegzés fáradságos munkáját.

Kis pihenőt tartunk, amibe belefér némi gyümölcslé, kávé és forralt bor is. Meg az előbbi lovacskák megtekintése, akik békésen legelésznek a tisztáson. Sokan kilátogattak ide; mindenfelé sétálókat, kirándulókat látunk – hiába van november, az idő és a levegő kellemes.

Szia, Parkerdő! Emese megörül az avarszőnyegnek, az esőháznak és az ismert környéknek. Remekül lehet itt szaladgálni, bújócskázni, kidőlt fatörzsön kötéltáncost játszani. És beszélgetni: sokat, sokat. Évszakokról, fákról és madarakról, de suliról és barátokról is.

Ismert és ismeretlen jelzések, égtájak, közelebbi és távolabbi települések… gyorsan fogynak a kilométerek, megy az idő. Távoli kutyaugatás jelzi: közeledünk Oladhoz, és már lehet is látni a sportpályákat. A kihagyhatatlan „barlang” még újabb fotót inspirál, de aztán felbukkannak az első házak, és kellemes ereszkedés jön. Temető, templom, buszforduló – és itt a suli, beérkezünk.

Komoly tömeg már az udvaron is, és bent sem vagyunk magányosak. Rendezők és mosoly, kislányom büszke tekintete és öröme… Forró tea és zsíros kenyér hagymával, milyen jól is esik ez! Emese még egy kis csokit is kap jutalmul, és sok gratulációt. Én meg IVV- és ÉDK-pecsétet, és közben rápislantok az újfajta emléklapra is. Ezúttal szomorú aktualitása van: Máyerné Kőszegfalvi Katalin neve került rá, aki az elmúlt évben távozott közülünk: egyesülete ezúton is őrzi emlékét. Közben további érkezők jönnek, átadjuk helyünket, és mosolyogva gondolok arra, hogy tíz perc múlva már otthon fogok zuhanyozni. Egy év múlva pedig… megint szeretnék itt lenni, nem kérdés.