Sokadik túrám, amit Bakonybélről indítok: nyilvánvaló oka van ennek. Hogy ez-e a „Bakony fővárosa”, természetesen vitatható – kiváltképp, hogy faluról van szó (amúgy Zircet tartják annak). Pompás környezete és ideális fekvése szerintem mindenképpen alkalmassá teszi erre. Két Zolival: barátommal és öcsémmel együtt érkezünk ide, és mindhárman az ötvenes, maxi távot választjuk. A legkorábbi, fél hetes időponthoz képest jó fél órával később tudunk indulni (így is négykor szólt az ébresztő…). A nevezés és rajtolás a BKTE-től már megszokott módon, azaz, kb. fél perc alatt történik meg: gyerünk, kezdhetjük is! Az idő egyelőre remek, de tudjuk, hogy komoly meleget jósolnak mára: a nyár utolsó szombatja méltóképpen szeretne búcsúzni. Ehhez mérten meg is húzzuk lépteinket – és egyébként is megpróbáljuk megjavítani tavalyi 9:16-os remek időnket. Igaz, öcsém dünnyög valamit a kihagyott hat hétről, amit túra nélkül töltött: ő nem ennyire derűlátó.

Elhagyjuk a falut (közben súroljuk kicsit az OKT vonalát is), és rátérünk a kék keresztre. Ez már a Gerence völgye: pár méternyire megyünk csak a patak partján, bal kéz felől pedig komoly magasságú és meredekségű emelkedőket kísérünk. Ehhez mérten igazán „vadregényes” érzetem van, amit tovább fokoznak a kidőlt fák vagy a néhol rézsűs gyalogút, amit gondos kezek egy helyen kötéllel is jónak láttak biztosítani. Aztán tájékoztató táblák, tűzrakó hely és esőház bukkan fel: igen, ellenőrző pontra érkezünk, a Gerence pihenőhelyhez. Első EP-n szinte soha nincs ellátás, csak pecsételés. Ismerve a rendezőket, mégsem lepődök meg: 5,2 km-nél terülj-asztalka fogad. A szőlő nagyon finom (és nem „műanyag”), egy kocka csoki is lecsúszik… és közben Timi is felbukkan. Üdvözöljük egymást, de aztán rátérünk hamar a piros sávra.

Át a hídon, igen, majd pár méternyit visszafelé, az úton – aztán letérés balra, ami itt azt jelenti, hogy: fel. Lépcsősoron melegíthetünk be, és ez egyúttal jelzi is a következő kilométerek meghatározó irányát: fel, fel. Nem is csak akármeddig: egyenesen az egész Bakony legmagasabb pontjára, a 709 méter magas Kőris-hegy tetejére. Mindvégig a Közép-Dunántúli Piroson, amit Rézbükki útnak hívnak, de Boroszlán tanösvényként is ismerem. Gyönyörű szép szakaszokat hagyunk el, a kilátás általában korlátozott a fák között, de a távolság és a mélység érzete így talán még izgalmasabb, érdekesebb. A tempónk jó. Talán túlzottan is: egy-két kilométerenként rá-ránézek az órámra, és szándékosan lassítok, mert ez így sok lesz a jóból.

Az aszfaltos szerpentin is igen hamar elénk kerül, ami biztos jele a közeli csúcsnak. Öcsém megnézi az itinert: nem, itt már nem a piros, hanem az OKT a mérvadó. Ennek megfelelően korláton át – korláton vissza vezet az út, ami jóval meredekebb, technikásabb – de rövidebb is, persze. És előttünk-felettünk a „golflabda”, vagyis a polgári légiirányítási radarállomás gömbje. Pár méternyi szikla-lépcső, és itt a Vajda Péter-kilátó. Megviselt szegény, pedig felújításon is átesett már, de a kilátás mindig megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. Előbb azonban engedünk a csábításnak, ami talán nem is csoda. A 2. EP is igen gazdag kínálattal jutalmazza a felérkezőket: dinnye és banán, csoki és müzli, energia-szelet és víz, citrom és narancs… Könnyű tehát az elvesztett energia és folyadék pótlása, élünk is vele.

Aztán a kilátó után ereszkedés: egy ideig a Kék is kísér, de aztán elköszönünk tőle, és megint csak a piros. A Tűzkő- és a Kék-hegy után elhagyjuk a Noszlopy-kunyhó romjait, és bekanyarodunk a Zabola-erdőbe. A Csárda-tető jön, ereszkedés továbbra is, fenyvesek és a Hálóvető-árok jelzik, hogy balról Fenyőfő mellett-felett haladunk el, jobbról meg nincs messze a Pápalátó kő.

Nyílt szakaszra érünk, hamarosan pedig aszfalt, egészen Vinyéig. Egyre erősebben tűz a nap, fogy a víz, megint meghúzzuk lépteinket. Átkelünk a Hódos-éren, majd a műemlék Bakonyvasút sínjein. Jobbról tömött parkoló, majd a Vinye.hu nevű büfé: harmadik EP, persze ellátással. Zsíros kenyeret választok, zöldpaprika-karikákkal díszítek, paradicsomot sózok. Tesóm persze a lekvárokat gusztálja, majd keni; mindenki elégedett. Kellemes a fröccs is a büfében, aztán mosdó – indulhatunk is? Hopp, ismerősök odakint az asztalnál! Ildikó, Gyuri, Norbi… Ők reggel előbb rajtoltak, most beértük őket, de innen is előbb elindulnak.

Kisvártatva mi is, bár aztán megint megálló jön, néhány perc múlva: Kőpince-forrás! Nagyon finom, hűs vize megérdemli a kis várakozást, és neki is vágunk a következő emelkedőnek. Ravasz, majdhogynem sunyi a Zörög-hegy, helyenként komisz emelkedővel, de a többi szakasz is kitartást, energiát követel. A trükkös, egyáltalán nem könnyű hegyek között tartom számon, most is megdolgoztat. Aztán felérkezünk a tetőre, de nem találjuk a pontot. Talán később? El nem mentünk mellette, az kizárt… Kopnak a száz méterek, sőt, kilométerek is, de: sehol senki. Le is teszünk róla, aztán – már a lejtős szakaszon – mégis csak ott a bója, meg két pontőr. Szabadkoznak, megnyugtatjuk őket, semmi gond nincs. Hogy a kép teljes legyen, ők is ellátmánnyal (gyümölcszselé-szelettel) engednek tovább.

Vinye óta zöld sáv a jelzésünk: a Rómer Flóris emlékúton vagyunk. Zúgás lefelé, kicsit megkocogjuk: a lejtő szöge ezt kívánja. Gyuri bukkan fel előttünk, elbeszélgetünk. Hamarosan a többiek is feltűnnek a lejtőn, beleérkezünk a mélyútba, jó a hangulat. Feltűnik Csesznek, átbújunk a főút alatti átjáróban, koptatjuk a falu utcáit. Jobbra fent a várrom: fotóznám, de az ellenfényben igen szerény lesz az eredmény. A nap ugyanis itt már igen komolyan tűz, az aszfalt meg visszaveri – elhatározzuk, hogy visszafelé mosakodunk majd a kék közkútnál. Erre azonban nem kerül sor, mert már az ellenőrző ponttal szembeni kocsmában – ahol amúgy rendkívül finom a fröccs! – kulturált körülmények között ezt megtesszük. A pecsét mellé kapott csokit majszolom a visszafordító szakaszon. Újra át az út alatt, és most balra el, igen… rá a sárga sávra: ez pedig a Dornyay Béla emlékút.

Aztán megint balra, le a széles kocsiútról, be a sűrűbe. Az Aranyos-völgyben, Károlyháza közelében is elhaladunk, távvezetékeket kerülgetünk, majd gyorsan a Cuha-patak völgyébe érkezünk. Követjük annak vonalát, és látjuk, hogy igencsak alacsony a vízszintje – hiába, sok aszályos idő van a hátunk mögött. Egyre nagyobb lesz a népsűrűség: csalhatatlanul jelzi, hogy közeledünk a Porva-Csesznek vasúti megállóhoz.

Át a hídon, itt vannak a sárga épületek és a sínek. A tavalyi igen kedves pontőr-párost is felismerjük, kölcsönös üdvözlések; ők vitaminnal kínálnak. A büfé meg hideg kólával: élünk ezzel is; bármit meginnék, ami hideg… Kilépünk, indulunk: Ildiék csapata érkezik. Követnek, mint az árnyék, igen hasonló most a tempónk.
Zöld sáv jön megint, igazi technikás, nehéz tereppel. Ennek oka részben maga az út: hullámzik fel-alá, néha patakmederbe le, néha köves emelkedőkön fel. Nagyobb részben azonban a növényzet jelenti a kihívást: sűrűn benőtt vékony ösvények, sokszor bokros-szedres, sokszor embermagasságú csalános szakaszok váltják egymást. Jut bőven kidőlt fa is, lehet választani: alatta vagy felette tovább? Aztán kiérkezünk az erdő szélére, jobbos kanyar – és kezdődik a Katlan. Körülbelül négy kilométer lesz, nyitott völgyben, többnyire árnyék nélkül, homokos-löszös-poros utakon. Mindezt harminc-valahány fokban, délután kettő és három között… A látvány azonban impozáns: jobbra a horizonton a már bejárt magaslatok, beleértve a Kőrist is, alattunk pedig lassan előbújik a völgyben Porva.
Beérkezünk, kék nyomós kút fogad: ezt direkt a túrázóknak tették ide, vélekedik öcsém. Mosakszunk, próbáluk szabadulni a sótól, nehogy a szemünkbe jusson.

A porvai bolt és kocsma egymásba nyílik, itt is - ott is hideg italokkal! Valószínűleg átlag feletti a mai forgalom, úgy sejtjük: az újabb pont ugyanis éppen előtte található. Roppanó, friss szilva, szintén roppanó kétféle pogácsa, izó-por egyaránt jut megint, de azért bekukkantunk a fenti intézménybe is… És aztán kis visszaforduló, és jobbra el a sárgán: a Katlan maradék szakasza. Ez már gyorsan elfogy (vagy csak jól jött a frissítés?) – tény, hogy hamarosan a Templom-dombhoz érkezünk. Balra Borzavárra jutnánk (ahonnan megérkezik az OKT), most azonban jobbra, az aszfaltra térünk; kicsit használjuk is. Szerencsére mindkét jelzés behúzódik a fák közé, ahol szűk út kanyarog, de árnyas-hűvös szakaszon. Nemsokára aztán felbukkan előttünk Szépalmapuszta. Az OKT egyenesen megy tovább, mi viszont maradunk a sárgán, ami meg balra kanyarodik. Átvágunk a karámok mellett, jobbról mellőzzük az Arborétumot, és beérkezünk az utolsó ellenőrzőpontra.
Hűvös fák alatt kínálják a sütiket, gyümölcsöt – és jéghideg vizet, egy slagból. Rejtély, hogy miért, de tényleg jéghideg. Remekül használható inni, kulacsot tölteni, meg persze mosakodni is. Felfrissülve vágunk az utolsó forró kilométernek: átvágunk a füves dombon, és be az erdőbe! Ildi megelőz bennünket, a célig már nem is látjuk... Az erdei hűvös szakasz aztán (egészen kis kihagyásokkal) kitart végig, egészen Bakonybélig. Igaz, az aszfalt is: hamarosan erdészeti úton halad a sárga sáv, a Száraz-Gerence mellett. Ami szó szerint megfelel a nevének: kizárólag a kövek, sziklák láthatók a medrében. Balról és jobbról meredek oldalak, sziklák és erdők: lenyűgöző látvány.

Ez a szakasz több távnak is „befutó” – ennek megfelelően a széles út szépen teli van túrázókkal, akiket rendre utolérünk. Futásról ugyan nem tudom meggyőzni öcsémet, de erős tempójú gyaloglásról igen. Már jóval korábban lemondtam a tavalyi eredmény megdöntéséről, de azért… toljuk meg, na. Legalább szépítsünk, amit lehet! Na, az erős tempó azért jól sikerül, egy csoport egyenesen „Terminátoroknak” titulál bennünket, amikor elmegyünk mellettük. Aztán a faluba érkezünk, és a hajrázás a szépítéshez tényleg elég lett: végül a tavalyi időnél tíz perccel lassabban, 9:26 alatt sikerül teljesíteni az 51 kilométert. Teljesen elégedettek vagyunk: húzós terepen, komisz melegben túráztunk; alaposan megmozgattuk magunkat.
A rendezők fogadnak, a hangulat most is emelkedett; igazán jó beérkezni, megpihenni. És persze inni, inni, inni! Aztán jöhet a célkaja. Nagy örömünkre már nem csak mákkal, de lekvárral, fahéjjal (ld. öcsém), vagy akár tejföllel és sajttal is kérhető. Ez utóbbiból pusztítok el egy jó tányérnyit, miközben megcsodálom az idei (újabb mintájú) jelvényt és a szép oklevelet. Aztán pecséteket gyűjtök be: a túra része az Észak-Dunántúli Kupának és a Cartographia Kupa sorozatának is. És itt sikerült megszereznem a Nyári túramozgalom arany-jelvényét is. Viktortól meg is kapom; újabb tetszetős zsákmány a falra, otthonra! Érkeznek a csapat tagjai, megjött Adrienn és Péter is... aztán bekocog Zoli barátunk is, elégedetten és mosolyogva – és már le is szögezi, hogy ide jövőre is el kell jönnünk.

Senki nem vitatkozik vele.