Minden előrejelzés több-kevesebb csapadékot jósolt, Réka is esernyővel szállt be a szombathelyi pályaudvar előtt. Ildikót ablaktörlővel vártuk a nyolcas út mentén – de aztán ennyivel meg is elégedtek az égiek. Rövid töprengés után maradtam az egy szál póló mellett a rajtnál, de a dzsekisek is hamar felfűzték azt a zsák hátára… Utóbb meg aztán egyenesen nyári meleg, sőt, szinte kánikula lett – de ennyire még ne szaladjunk előre az időben. A balatonalmádi Zóna étteremben igen gyorsan sikerült a rajt-procedúra négyünknek. Tartok tőle, hogy sokakat otthon marasztalt az időjárás; bizony, nem láttunk hömpölygő tömeget. Ez a túra még csak második rendezés, de egy nagy múltú és tapasztalatú egyesülettől. A tavalyin igen jól éreztem magam, és ezúttal sikerült másokat is megfertőznöm.

Megkezdjük az aszfaltozást: Almádi hosszú és széles, a rajt-cél pedig szépen a közepén van. Egyelőre azonban leköt bennünket a kiváló idő és levegő, meg így együtt négyen még nem is mentünk. Élénk beszélgetés mellett hamar ki is érkezünk a Halacs-völgybe. Kisebb-nagyobb házak, présházak és szőlők között emelkedünk, a Balatoni Kék útvonalán haladunk. Naná, hogy felidézzük az öt héttel ezelőtti Kék Balaton 100 TT-t, amin hárman is ott voltunk: igen kellemes emlékek jönnek elő. Megérkezünk a Csere-hegyhez, és nekiveselkedünk az emelkedőnek. Az éjszakai eső nyomait kutatva-várva egészen megnyugodhatunk: a zsenge zöld színeken kívül nem sok minden emlékeztet rá. A terep kiváló, jobb talán nem is lehetne: hiányzik a por, de a sár is – így egészen kiváló, szinte rugalmas szakaszokon járunk. Leszámítva persze a köves-sziklás részeket, de gond nincs ott sem. Megszuszogtat ez a rész, persze, de alig várom már a tetőt, ahol méltó jutalom vár.

Az út továbbra is remek, de szűk, egyszemélyes, vízmosásos: figyelni kell kövekre, gyökerekre. Leérkezve pedig egy méretes kutyára: hirtelen bukkan elő, morogva, „persze” póráz nélkül. Nem bánt, fiatal még, satöbbi. Aha. Az ijedtség aztán elmúlik, de az emlék kellemetlen. Szerencsére balról felbukkan a kőbányából kialakított Amfiteátrum és kellemesen szép környéke; oda figyelünk már. Utána meg már maga Alsóörs, aszfaltra érkezünk, és hamar előttünk a kis kocsma. Negyedszer járok itt, de először eső nélkül, vicces. A pompás fröccsöt nem szívesen hagynám ki: túratársaim szerencsére kedvesen megértők, köszönöm!

Mindenki eszik-iszik pár falatot, ami nem is jön rosszkor, hiszen újabb kihívás előttünk: jöhet a Somlyó-hegyi kilátó! Szép kanyart teszünk a faluban előtte, és közben remek kilátások gyönyörködtetnek. Vörös kőből épült házak, kerítések és falak között fel-felbukkan a Balaton tükre, Tihany félszigetének sziluettje. Elhagyjuk a református templom bájos tornyát is, és hamar itt a faluvégi tábla. Jobbra térünk a kék háromszög-jelzésre, és nekiveselkedünk az emelkedőnek.

Egy (padokkal kiépített) pihenő után fent is vagyunk; az út itt is kifogástalan. Ahogy már tudtuk, számítottunk is rá, Edina (és pici lánya) fogad minket. Jó szusszanni és beszélgetni egy kicsit, aztán jöhet az újabb panoráma, odafentről. A Somlyó-hegyi kilátó is lenyűgöz bennünket, függetlenül attól, hogy ki hányadszor hódította meg. Aztán elköszönünk, és a kis kitérőt követően visszamegyünk, még mindig a Balatoni Kék vonalára. Egészen Lovasig azt követjük, és majd csak bent a faluban, a két templom után veszünk tőle búcsút.

Sárga és zöld sáv jönnek, néha váltakozva, majd később piros is lesz – ezek segítségével járhatjuk be a Királykúti-völgy szépséges ösvényeit, és szerezhetünk közben maradandó élményeket. Maga a völgy vonulata, látványa is lenyűgöz. Árnyas és remek, friss levegőjű klímája, a változatos növényzet, a kolomp-szó mellett legelésző tehenek… mind fokozzák ezt. De számomra a hab a tortán a mellettünk csobogó patak: apró, de látványos zuhatagjai, mini vízesései hihetetlenül varázslatosak, és végtelen nyugalmat, békét sugároznak. Aztán hajtűkanyar jön, és át a hídon… hát persze! Tisztások és erdők, majd egy hangulatos pihenőhely, ahol padok, asztalok, sőt, még egy szabadtéri kemence is fogadja a kirándulót. 

Hát most ennyi időnk sajnos nincs, tűzifánk még kevésbé, így folytatjuk az utat egy újabb gyönyörű rész felé: meg is érkezünk a Király-kúthoz. Ez már piros sáv, ahol tévesztünk is egy kicsit: a másik „ágon” indulunk, de száz méteren belül korrigálunk.

Friss, finom víz és békés, csendes kis szurdok. Pihenő, padokkal, asztalokkal és esőházzal. Vendégmarasztaló ez is, de nekivágunk az emelkedőnek, és ha nem is sokat, de folyamatosan felfelé megyünk. Így jutunk el az őskori festékbányák közelébe, ahol a 3. EP pontőrei fogadnak. Váltunk pár szót, és jöhet a zöld sáv, jobbos fordulóval. Hamar elérkezünk a Dellő nevű részhez, ahol karámok is láthatók – és újabb jobbos irányváltás.

A Malom-völgy következik, nagyon szép, hangulatos ösvényeivel. Itt is patakot kísérünk, árnyas fák között. Ez most már egyre komolyabb előnyt jelent: a nap ugyanis „hétágra süt”, ahogy mondani szokás, és a hűvös részek felértékelődnek. Felbukkan a Geológiai bemutatóhely, ahol a Balaton-felvidék több száz millió évvel ezelőtti kialakulásának nyomait lehet megfigyelni. Itt futunk össze Timivel és Norbival: örülünk az újabb találkozásnak. Együtt érkezünk be a közeli Felsőörsre, és kanyargunk kicsit a zegzugos utcákon.

Aztán – egy lépcsősoron leérkezve – bejutuk a központba, majd elhaladunk a román-kori prépostsági templom közelében, és bekanyarodunk a Civilház már többször meglátogatott udvarára. Barátságos pontőrök fogadnak bennünket, finom friss gyümölcsökkel és kellemes fröccsel, friss vízzel. A tavalyi zsíroskenyérre is számítottam, ami helyett azonban egy csomagolt piskóta-szelet van idén. Mi tagadás, ez nekem csalódás, de szerencsére hoztam szendvicseket, tehát nem lesz gond. Még pár szem szőlő, és mehetünk! Kibővült, hat fős csapatunk hagyja el a Pocca- majd Pityorka-dűlőkön át a falut: innentől nincs turistajelzés egy ideig; helyette bóják mutatják a helyes utat.

Szőlősorok között járunk, déli irányba tekintve megint megpihenhet tekintetük a Balaton tükrén, és szépen kivehető a ma már bejárt Somlyó-hegy is a kilátóval. Gond nélkül feljutunk a Felső-hegyi csőkilátóhoz, ami – nevével ellentétben – sajnos semmilyen panorámát nem nyújt, lévén hogy nem látogatható. Kár; bízom benne, hogy valamikor felújítják ezt is. Timi és Norbi újra kettesben folytatják, így tőlük itt elköszönünk. Sárga háromszögön ereszkedünk a pecsételés után, nagyon kellemes erdei részeken, majd utunk beletorkollik a zöld sávba.

Balra fordulunk, a Remete-völgybe, és a régi balatonalmádi vasút nyomvonalán megyünk (ami 1969-ben sajnos megszűnt). Kicsit felkanyarodunk jobbra, hogy aztán ott, a Cser-hegy oldalában gyönyörködhessünk a balról minket kísérő Vödör-völgy látványában. Itt is sok-sok szőlő és gyümölcsös között járunk (néhol muszáj megkóstolni pár szem szilvát), emelkedőn felfelé. Túrázó megy előttünk: nagyon lassan, de utolérjük. Jé, szia, Vera! Lám, újabb ismerős. Innen öt fős a kis csapat, jókat csevegünk, fogynak a kilométerek. A Kő-hegyet észre se vesszük, bár én már a zöld balos kanyarjára fókuszálok. Tavaly itt alkalmi túratársammal jó 150 métert tévesztettünk – ezt a kitérőt most megspóroljuk.

Ereszkedünk le (egy újabb) Malom-völgybe, és már alig várom a tavalyi nagy felfedezésemet. Fel is bukkan a jobbra felvezető ösvény, és az egész csapatot arra invitálom: itt az Ember-szikla! Nem része a túrának, nincs fent EP, de szerintem bűncselekmény kihagyni. Mindenki feljön, és senki nem bánja meg, pedig alaposan megdolgoztat fizikailag és technikailag is. Bámulatos innen a kilátás Szentkirályszabadjára, meg a környező hegyekre, erdőkre-mezőkre.

Környező? Egészen Veszprémig ellátunk, de a horizonton kivehető még a Kőris-hegy is. Na, oda majd – reménység szerint – egy hét múlva készülünk… most fotózunk, nézelődünk, és leereszkedünk.

Átkelünk egy fahídon, még a falu előtt. A térkép szerinti kék kereszt csakugyan zöld sáv a valóságban (ahogy a rajtnál fel is hívták rá a figyelmünket). Füves rész, gyalogúttal, miközben jobbról az imént megmászott sziklák fehérlenek. Aztán erdős rész, és hamar felbukkan a Malom-réti pihenő. Itt érkezik meg a Balatoni Kék sáv (és itt érkeztünk meg mi is öt hete). Ahogy akkor is, most is EP fogad, kaphatunk vizet is, meg pár jó szót: már csak a cél van hátra! 

Mi ezt másként gondoljuk: orvul ide is beiktattam még egy plusz kitérőt, és túratársaim többsége csatlakozik is az ötletet. Réka a célba ereszkedést választja, mi négyen pedig – Balatonalmádiba érkezve – egy helyütt elhagyjuk a zöld-kék sávot, és kanyargós, komolyan emelkedős utcákon feljutunk egy pici kilátóba. Hiába pici – merthogy egy magaslat tetején nyugszik. Az Óvári messzelátónál járunk, és ma még egyszer fantasztikus panorámában lehet részünk. Ildivel ketten már ismertük, de bennünket is megfog a varázsa. A hatalmas vízfelület, az alattunk nyüzsgő város, balra pedig a ma végigjárt szakaszok mind-mind bámulatosak.

Még egy látványosság hátravan: a mozdony! A már említett megszűnt vasútvonal mementója: egy fekete gőzös a vasúti híd tetején emlékezteti az utókort a hajdani dicső múltra. Elhaladunk alatta, később pedig kocogó-futó tempóra váltunk, mert a terep lejtése ezt kívánja… Követem az előre megrajzolt, speciális itineremet, és le is érkezünk a reggel már bejárt kék vonalára. Itt pedig már csak pár száz méter, és beérkezünk a célba. Most is barátságos a fogadtatás, megkapjuk a kitűzőt és oklevelet, pecsétet a gyűjtőfüzetbe. És eleget teszünk az invitálásnak: a szomszédos helyiségben igazán gazdag, tartalmas gulyással fogadják a visszatérő megfáradt turistákat. Hogy kerek és egész legyen minden, indulás előtt még egy finom kávéval tesszük teljessé ezt a remek vasárnapot. Balaton-felvidék? Persze, akármikor, akárhányszor!