Eredetileg a hosszabb (egész pontosan dupla) távot terveztük, de kis családom is intenzíven érdeklődött az esemény iránt. Így aztán hatan, tesóimmal kiegészülve kanyarodunk be a tihanyi parkolóba, árnyas fák alá. Itt fogad minden indulót Tibor, a rendező – egy autó csomagtartójánál. Hát, tavaly (amikor először vettem részt ezen a túrán) meg is lepődtem a számomra szokatlan módon… most már persze nem. Kitöltjük a nevezési lapokat, fizetünk és meghallgatjuk az instrukciókat. Pontban fél tizenegykor aztán útra kelünk, át egy kis réten, és itt el is hagyjuk a zajt, forgalmat, nyári balatoni nyüzsgést. Az apáti templom romjánál már turistajelzés is fogad; sőt, mindjárt kettő, fonódva: a sárga sáv és a zöld T (Lóczy Lajos gejzírösvény). A jelzések mindvégig remek állapotúak (többször eszembe jut a BTHE csapata), de sok helyütt pink színű jelölőfesték is segít. Az említett templomrom pedig leginkább csak a nevében az: 1999-ben igényesen felújították, és igazán pompás látvány.

Jöhet a tulajdonképpeni kezdés! Emelkedővel, persze: fel a Nyereg-hegyre – annak is a nyergébe, hogy stílszerűek legyünk. Már itt is érdemes körülnézni, de tudom, hogy ez még csak szebb lesz majd… Sziklás-köves szakaszok a lábunk alatt; érdemes figyelni, meg fa-föld lépcsők is jönnek. Megdolgoztat ez a szakasz, gyűlik a szint, mindjárt az elején. Aztán elágazás, nem messze a kilátótól – de azt a végére hagyjuk, most jobbra megyünk, át a Csúcs-hegyre. 

Jobbra érdemes leginkább figyelni! Alattunk (szinte szó szerint) a Balaton, és kiválóan látható a félsziget „nyaka” is, két öböl között. Mögötte a Felvidék szépséges lankái, amiket pár hete volt szerencsém bejárni a Kék Balaton 100 TT-n. Balra, kicsit távolabb a Hegyestű, még messzebb a Tanúhegyek, egészen a Badacsonnyal bezárólag… Fenséges látvány! Persze azért balra is nézünk: egészen különleges sziklák, gejzír-alakzatok mellett lépegetünk. Emese nagyon élvezi őket; különösen, ha fel is mászhat rájuk.

Hullámvasút, ezerrel. Sokat ereszkedünk, és aztán sokat emelkedünk vissza. És megint: újra, és újra. Közben a Balaton mellettünk, mindvégig. És ha lenézünk, eszünkbe jut, hogy meglehetősen erősen fúj a szél. Itt fenn érezni nem nagyon lehet – mégiscsak fák között járunk többségében – de alant látványos, merthogy ügyes szörfösöket kísérhetünk a tekintetünkkel. Felülről úgysem láttunk még ilyent, megcsodáljuk hát őket.

És újabb látnivaló – ezúttal már újra idefent: a Gejzír-forrásbarlang: Sobri Jóska nevéhez is köti a legenda. Ezt természetesen közelről is meg kell vizsgálni; kicsi lányom él is a lehetőséggel. Aztán tovább, a Gurbica (vagy Gurbicsa)-tető felé, fák között egy ideig, majd újra kiérkezünk a gerincre. A látvány megint pompázatos, hatalmas víztükör odalent, csodaszép kék és zöld színek mindenfelé.

Lejtő jön, jól futható, megiramodunk – aztán kilátópont, a sokadik, megállunk pár fotó erejéig. Jól kivehető a déli part, meg a sztráda völgyhídja is. És a saját partszakaszunk, meg az előttünk lévő erdő. Azon is túljutunk, elágazás jön és padok – közvetlenül a Tájvédelmi Kutatóház barátságos épülete előtt. Itt rövid piknik következik, majd energiával feltöltekezve rátérünk a jobbra bekanyarodó útra.

Hullámzó terep, de már nem sokáig tart ez a szakasz. Amikor már majdnem leérkezünk a félsziget déli csücskébe, a Hálóeresztőnél balra elkanyarodunk. Mivel azonban ez egyúttal az első ellenőrzőpont is, felírjuk a kódot, és csak utána térünk rá a sárga kereszt jelzésre. Valóban összekötő út, átvezet bennünket a S- jelzésről a Belső-tó partjáig. A zöld T-jelzés – egy rövid szakasz után – ismét becsatlakozik.

Így haladunk előre az erdőkben, ez már a Gejzír-mező. Balról a Somos-kúp, jobbról a Cser-hegy látható… és a gejzír-tevékenység sok-sok mementója. Megjön a Z+ (sőt, a zöld barlang-jelzés is): az Aranyház közelében járunk. Tesóim előre mennek, Emesével felfedezik az Átjáró-barlangot – mi Jutkával nekivágunk a tényleg kicsi, talán száz méteres kitérőnek.

Igencsak megéri! Ők még nem látták az Aranyházat, és cseppet sem bánkódnak a plusz útért és szintért. A gejzír-tömb maga is látványos, a kilátás szintén… és hát Tihany egyik nevezetességénél vagyunk. Megérkezik a másik kis csapat is, Emese lelkesen mesél, majd sziklát mászik. Megmutatjuk neki a kilátót és a Belső-tó partját: oda, arra megyünk. Ürgék! – csillan fel a szeme, emlékezvén a tavaly nyári élményekre. Ezt persze nem tudjuk garantálni és megígérni neki – de azt igen, hogy túra után megpróbálunk összehozni egy „találkozót” a Levendula Ház közelében.

Hamar felbukkan aztán a Belső-tó, a partján legelésző szürkemarhákkal. Ezt a partot kísérjük egy ideig, kellemes füves szakaszon, és az északnyugati „sarkához” érkezve felbukkan a 2. EP. Itt pecsételni is lehet, kislányom örömére (és közreműködésével), meg – stílszerűen – Balaton-szeletet is kapunk. Iszunk is egyet, és bekanyarodunk a szőlők közé. Egy ideig követjük a sorokat, míg balról az őslevendulás látható. Felidézzük a februári sarat, ami itt alaposan megnehezítette a dolgunkat… most porszáraz az út; szó szerint.

Visz a zöld háromszög-jelzés, meg a pink festések is mutatják: jobbra kanyarodunk, a Farkasverem környékén, a már percek óta horizonton látható Apáti-hegy felé. Meg persze a kilátó, hát igen…

Az Őrtorony-kilátó, ami megosztotta az embereket, pedig még egy éves sincs. Nekivágunk mai utolsó emelkedőnknek, és igen hamar fent is vagyunk, a tövében. Nem egyedül: sok kiránduló, túrázó szintén ezt választotta célul, nagy a nyüzsgés. Feljutunk a felső szintre, itt elég erős a szél is. Ez sem szegi kedvünket: alaposan körbenézünk, mutogatjuk a lányoknak a nevezetességeket. Meg persze fényképezés, csoportkép is, hát persze.

Kizárólag lejtők jönnek már! Előbb az elágazás (ahol pár órája elkanyarodtunk) majd tovább, észak felé. Messze Füred látszik – az égen pedig papírsárkány repül: újabb élmény Emesének. És a szűk, keskeny – de ismerős ösvény, hiszen ezen jöttünk felfelé is. A lejtő és a lépcsős szakasz is elég meredek, de figyelünk, nincs gond, esés nélkül megérkezünk a templomromhoz. Aztán már csak a kis füves szakasz, meg az országút, mellettünk – és ott is vagyunk újra a parkolóban.

Még mindig nagyon sok az autó, de megtaláljuk Tibort, és kicsi lányom büszkén veheti át az újabb díjazást: megint sikeresen, szépen szintidőn belül sikerült befejeznie egy teljesítménytúrát. Aztán szörpözünk, sütizünk, de a megmaradt szendvicsek sem vesznek kárba… Nincs mese: a rövid, 11 km-es táv 424 méter szintet tartalmazott; ezért meg kellett dolgozni. Ürgét azonban nem láttunk, így hát – eleget téve az ígéretnek – a Levendula Házhoz gurulunk, ahol aztán ez a kívánság is teljesülhet. Teljes hát az öröm, és az alvás is jól esik hazaúton… Viszlát, Tihany, máskor is!