Vas megyeiként, „hazai pályán” több alkalommal is részt vettem már az ötvenes távon, tavaly pedig a Vendvidék 25-öt is megismerhettem. Ki nem hagytam volna tehát a kínálkozó alkalmat, és Zoli öcsémmel időben meg is érkeztünk Őriszentpéterre, a hat órás tömegrajtra. A suliban a szokásos nyüzsgés és készülődés fogadott bennünket, sok-sok ismerőssel és remek hangulattal. Nevezés és itiner: különleges ez utóbbi is, „testreszabott” bélyegzőhelyekkel (és majd bélyegzőkkel). Aztán megérkezik Gyula – úgy is, mint az egyik fő-rendező – és pár biztató-segítő szóval elindítja a mezőnyt. Néhány perccel múlt hat, fázó karjaim és kezem jelzik, hogy a hőfok bizony igencsak friss. Az előrejelzés azonban szinte nyarat jósol, így a póló fölé csak egy vékony mellényt veszek. Az is csak az első nyolc kilométerre – onnantól egész napon át felesleges lett volna.

Nyilván aszfalttal kezdünk, néhány futó élre tör, de mi is nagyjából a mezőny elején vagyunk. Ez itt a Városszer: a református templomnál hamar megjön a kék jelzés – többször is járunk majd ma a Dél-Dunántúli Kék (DDK) vonalán. Jelenleg Szalafőig kell követnünk, ami megy is gond nélkül: kellően friss és sűrű. A Siskaszernél balra fordulunk, és beérkezünk a Templomszerre. Nevéhez (és a település nevéhez) méltón itt látható a román kori Szent Péter templom, amit mi most bizony kihagyunk: jó néhányszor láttuk már. Helyette a bélyegzés után folytatjuk utunkat, letérünk a főútról, a Keserűszer következik – és aztán vége az aszfaltnak, betonnak.

A Zala partján megyünk tovább, szép napsütésben, bár vannak árnyas – sőt, egészen sötét – szakaszok is. Két híd is átvezet felette; főleg a másodikon kell figyelni, óvatosan átkelni.

De aztán már Miska hídja is mögöttünk, a vadászház meg előttünk: második ellenőrző pont.

Közelítjük Szalafőt, a Gyöngyösszer után itt a Templomszer, a Papszert viszont csak mellőzzük. Nem így az élen futók, akik most onnan felől érkeznek: sajnos „benézték” a letérőt, és jobbra, északra haladtak, tovább a DDK-n. Itt azonban már sárga sávra váltunk: irány a Pityerszer!

Sokadszorra is megkapó, varázslatos látvány a skanzen. A remek állapotú kerített házak, az emeletes kástu (régi termény- és élelmiszer-tároló épület), a tóka (kis vízgyűjtő) és a gyümölcsösök nagyon szép, szinte már idilli környezetet teremtenek. Pecsét itt is, amihez csokis ropogtatni való is jár. Aztán rétek közé érkezünk ki, ahol gép helyett kézzel kaszálnak, és most nem annyira bánjuk, hogy nem kell keresztül csörtetnünk rajta, mint a korábbi években. Az előző napok esői nyomán ugyanis a magas fű alighanem meglehetősen harmatos, csatakos – szerencsére az utak jól járhatók. A Körtike tanösvényen haladunk: ez is sárgaként folytatódik, majd elérkezünk az Őserdőhöz, és itt már sárga kereszt visz tovább. Nem is akármilyen: kiváló, friss, sűrű jelzések, nagyon könnyű követni. Már a szlovén határ mellett haladunk, metsszük a dolányi utat, ami Dolenci és Bűdfalva (Budinci) felől érkezik hozzánk.

Így kocogunk be Orfalura (vendül Andovci), ahol a harangláb mellett vizet keresünk: hiába. A csap zárva, pedig egy helybéli szívesen segítene. Nem gond, inkább csak a biztonság kedvéért töltöttünk volna; még kitart a kulacsunk. Piros négyzet? Nem emlékezünk, hogy már jártunk volna ilyen jelzésen: ez visz el a Sűrű-erdőhöz, ahol ismét EP fogad – egy frissen felújított pihenőhelynél. Negyed-táv, piros sávra váltunk, ami hamarosan fonódik a határmenti zöld sávval is. Ezen majd visszafelé is jövünk, érdemes figyelni.

Követjük a határjelző köveket, elhagyjuk Szlovénia legészakibb pontját, de nézni kell a lábunk elé is: itt vannak vizenyős részek is. Megússzuk szárazon, és elhagyjuk (egy időre) a pirosat: már csak a zöld visz tovább. Szép erdőkben haladunk, majd balról Kerkafő (Čepinci) szélső házai láthatók. És nagyon szép, békés, szelíd táj – egészen egyedi hangulata meghatározza ezt a szakaszt.

Itt már figyeljük a kövek feliratait, várjuk az A72-est, és vele a jobbra letérő zöld keresztet. Gyönyörű erdőbe visz be, ahol (Venci útjánál) igen hamar „visszakapjuk” a piros jelzést. Ez már Felsőszölnök (Gornji Senik vagy Oberzemming), annak is a széle! Az egyik. Mert ez a falu is szórvány-település, kiterjedése meghökkentően nagy: főutcája több, mint nyolc kilométer. Érdekesség még, hogy ez hazánk legnyugatibb települése, és hármas határral büszkélkedhet. Oda tartunk most, de előbb ellenőrzőpont, ellátással, a Kern-kocsmánál (akarom mondani: Gostilna – a homlokzaton ez áll). Sajtos rúd vagy magos kifli – hozzá éltető nedű bent a söntésnél, ital-bónra. Kellemes fröccsel frissítünk, az utcai közkútnál pedig megtöltjük az ivótasakot is.

Némi aszfalt- és betonút jön, igen szépen gondozott porták között, és piros háromszög. Aztán a völgy útja – ami egyben a Hármashatár Tanösvény is – emelkedni kezd, meghökkentő módon. Igen, a Hármashatár obeliszkje egy csúcson található, bármelyik irányból is közelítünk, meg kell érte dolgozni. 

A Hampó-völgyben járunk, a Szölnöki-patak partján, csodaszép vidéken.

Ezt ma sokan megtették, ahogy felérkezve konstatálhatjuk: népes turistacsoportok mindenfelé. A hely szellemének megfelelően három nyelv szavait halljuk, közte persze sajátunkat is: ide gyertek, itt a pont! Bélyegzés, indulás tovább, meglehetősen határozott lejtőn, ami kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, hadd fogyjon talpunk alatt az osztrák út. Ez itt ugyanis már Ausztria, pár kilométeren át. Turistajelzéseikről általában határozott véleményünk van, ami sem változik meg. Szerencsére a szalagozások remekül segítenek, az út szépsége pedig feledteti ezt a problémát.
Mellőzzük a Holzmannkögelt, aztán hamarosan zöld sáv: itthon vagyunk újra! Még a levegő is más… meg persze a fű is zöldebb, naná. Elszórtan házak csoportjai ismét – nem szerek, nem szegek: szórvány. Túratársak szemből?! Elkeverték az irányt, feljöttek a piroson, most „bezárják” a kört, csak fordítva. Mi viszont erre („Őrvidéki Piros Túra”) térünk rá, és – egy rövid piros kereszt-szakaszt leszámítva – majdnem húsz kilométeren át követni fogjuk.

Felbukkan a János-hegyi kilátó: „valamivel” szerényebb és alacsonyabb, mint a Budai-hegységben található névrokona, de a kilátás kedves a szemnek, léleknek. A remek csoki-tallérok meg a gyomornak, amit Gyula és társa osztanak, és friss szódavízzel öblíthetjük le. Kihasználjuk a lépcsőket, letelepedünk kicsit: zoknit cserélünk, ugyanis nagyjából féltávnál, 38 km-nél tartunk. Aztán fényképezünk és elköszönünk a pontőröktől, majd a fonódó zöld sávtól is, és szaladunk egy jót a minket közben utolérő futókkal.

Egy kis foxi-forma kutya rohangál András lába előtt: megdicsérem, de kiderül, hogy csak hozzájuk szegődött, kilométerekkel ezelőtt. Aztán egy kevés aszfalt, itt a „Békaváros”! Letérő jobbra, egy ház udvarán át, és húzós emelkedő következik. Ki hinné, ezen a szelíd tájon? Pedig de. Volt is, lesz is erős emelkedő, még ha nem is hosszúak vagy durvák. A piros hihetetlenül friss és sűrű, nagykönyvbe illik. Aztán hajtű-visszafordító, újabb gyönyörű erdők – és már látjuk Ritkaháza épületeitit.


Imitt-amott, persze, mint ahogy az errefelé szokásos. Nem is önálló település, ez is Kétvölgy része, mint ahogy a következő Permise is az lesz majd. Előbb azonban kevés aszfalt, házak csoportjai, legelésző kecskék. És temető, ahol vizet vételezünk, mert továbbra is egészen nyári, majdhogynem forró az idő: kell a frissítő.

Kétvölgy, harangláb: újabb EP, Gáborral és Gyulával, szódával és pazar kilátással. Remek futás kiváló utakon, leérkezés a víztorony közelében. És már látszik is előttünk a ceruza-formájú kilátó a Katalin-hegyen (amit derék vendek Katinbreg-nek hívnak).


Most itt nincs EP, mint tavaly, de a kilátás bőven megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. És zárul a Vendvidék-túra köre, ismét a közös piros-zöld szakaszon találjuk magunkat. Elhagyjuk a már néptelen Sűrű-erdei pihenőhelyet, haladunk előre az orfalui nyereg felé. Átvágunk a néptelen úton, egy néni virágokat gondoz az útszéli feszületnél. Nem látjuk, csak kerüljük Apátistvánfalvát, bár később az egyik település-részt, Balázsfalvát mégiscsak megpillantjuk egy jobbos letérésnél. Átkelünk a Kis-patakon, majd a műúton, remekül futható lejtő visz le egy derékszögű balosig: Farkasfa első háza a sarkon! Elég hosszú aszfalt jön, fűnyíró-kaszáló emberekkel, itt-ott harsány zene, kerti sütögetés.

Faluközpont, kocsma és EP, megint ital-bónnal, de zsíros vagy vajas kenyérrel is kínálnak bennünket; eszünk-iszunk, nyújtunk egyet. Lám, a földön ismerős: a még Felsőszölnökön látott kis kutya pihen. Szép távot megtett, megérdemli, nézek rá. Nekünk éppen a túra negyedrésze van hátra, így kelünk útra. Nem egyedül: alig lépek néhányat, lábamnál a kis szőrcsomó. Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! Barátságos, értelmesnek is tűnik, és nem félek tőle, de nem értek a kutyákhoz. Ez azonban mindegy, mert ő eltökélte, hogy most velünk jön. Ám legyen! Majd mindjárt megbánod, emelkedő jön… Nem hatja meg, és akkor is követ szorosan, amikor birkák és tanyák mellett megyünk el. Hosszú erdei szakasz jön, gyönyörű és remekül jelzett, továbbra is. Ha mégsem így lenne, akkor is csak újdonsült barátunkat kellene követnünk, aki – gondolom – szag után megy. Az meg van bőven, hiszen nem csak egy maroknyi hetvenötös, de a teljes ötvenes mezőny is elment már előttünk.

Igen sűrű, pompás illatú fenyvesbe érkezünk, átkelünk a Lugos-patakon, és már tudom, hogy közel van Kondorfa. Megérkezik a kék jelzés (RP-DDK) is, és csakugyan felbukkannak az első házak. Ez egy hosszú, utcás falu, sok aszfalttal, amit korábban a teljes falu-hosszban meg kellett járni – most viszont már csak a központig. Ott vár a kocsma, kóla és újabb bélyegzés, és elköszönünk a kéktől, mehet továbbra is a piros. Elhagyjuk a falut, és itt már alábbhagy a nap közbeni meleg. Még mindig remek a hőfok, de inni most már kevesebbet kell.
Rétek és kisebb-nagyobb erdők jönnek, az utak igazán kellemesek, jól járhatók. Még a Dó-rét is, ahol pedig tavaly elég lápos-vizenyős volt – igaz, ott kapott el bennünket az eső is. Mellőzzük a formás jellegfát (szalag ezen is van a biztonság kedvéért), és megyünk tovább az ösvényeken. Itt már számolgatunk: annyi bizonyosnak látszik, hogy a fejlámpát csak nehezéknek hoztuk, biztonsági okból: szükség aligha lesz rá. Vagy mégis? Olyan sűrű, sötét részre érkezünk, ahol bizony fél – háromnegyed óra múlva alighanem már kelleni fog. Most persze még nem – sőt, utolsó ajándékként a nap is kisüt, még egyszer, pedig egy ideje már felhők mögé bújt. Gyönyörű színekben pompázik a tavaszi táj, nem győzünk benne gyönyörködni.

Így érkezünk meg a Bárkás-tóhoz, ahol már vékony füst csíkja száll az ég felé. Időben megrakták a tábortüzet, melege és fénye bizonyára jól jön majd a későbbi órákban. Barátságos család fogad, a két kislány azonnal megkedveli útitársunkat, aki azonban ragaszkodik társaságunkhoz, bármennyire is ott tartanák. Közben szörppel, szódával kínálnak, kicsit el is beszélgetünk. És a mai utolsó turistajelzésre térünk (ez a 20. jelzésváltásunk!): kék kereszt, ami a végén majd szalaggal fejeződik be. Előbb még újabb kellemes erdei szakaszok, majd szikkadt talajú ugaros mezőn haladunk. Aztán rétek jönnek, látjuk már Őriszentpétert, aszfaltra térünk, órát nézünk. Tesó, húzzuk meg, nem lehetetlen a tizennégy óra! Öcsém valamit dünnyög a kerek számok bűvöletéről, de aztán csak belekocog ő is – amiből aztán nagy futás lesz a végére, de meglesz az eredménye is: 13:58!
Gratuláció és kézfogás, megkapjuk az emléklapot – és egy egészen pompás jelvényt is. És jöhet az udvari kondérból a csülkös baboskáposzta, aminél finomabbat most talán nem is tudnának adni… Köszönjük a szalafői Banya Klubnak! Asztalhoz ülünk, és a sok-sok nagyszerű élmény mellett egyetlen dolgon tudunk csak sajnálkozni: ilyen legközelebb csak 2022-ben lesz.