A tavalyi, már tényleg túlzóan sok résztvevő után (a négy távon több mint 11 ezer ember indult) az idei évben létszám-limitek – és vele együtt webes előnevezés – hoztak változást. A megjelent túrázók aligha bánták ezt! Ennél gördülékenyebb, profibb rajtoltatást elképzelni sem tudtam volna. Földimmel, Andrással reggel háromnegyed hatkor már becsippantottunk, és a sornak egészen az elején, jó kedvű beszélgetéssel töltöttük a maradék negyed órát. Része volt ebben Gyurinak is, aki mögé beálltunk: több túrán összefutottunk már, így örömmel üdvözöltük egymást. Az időbe még egy kis öltözés (pontosabban vetkőzés) is belefért: éreztem, hogy felesleges lesz három réteg, így a mellény a zsákba került. Ott is maradt egész nap… mivelhogy pompás tavaszi napunk lett.

Maga az ikon, a példakép: Németh Csaba indított el bennünket pontban hatkor. A nekilendülő tömeg legelején haladtunk mi is előre, rögtön egy kis belefutással: igyekeztünk a gyalogosok élén lenni, maradni. A stratégia idén is remekül bevált! A városból kiérkezve már tényleg csak futók érkeztek hátulról, akikkel persze semmi gondunk nem volt. Gyalogosokat pedig tulajdonképpen csak a János-forrásig előztünk, addig se sokat. A forrásnál a megszokott szívélyességgel – és gyorsasággal – kaptuk a pecsétet, és ez ugyanígy történt egész nap, a további kilenc ellenőrző ponton is. Számomra egyébként éppen ez a rendezvény egyik vonzó jellegzetessége: a nagy tömeg mellett is emberi, pozitív és kedves fogadtatás, biztatás mindenütt. Őszinte tiszteletem a személyzetnek!...

Andrással megyünk felfelé, völgyben, sziklák között. Szigorú tempót diktál a srác, nincs mese. Persze, erre számítottam is: olyan társsal túrázok éppen, aki a múlt heti Mátrabércet 9:13 alatt teljesítette… Mondhatnám, hogy könnyű neki, pontosan feleannyi idős, mint én – de itt ilyen nincs, mindannyian egyenlők vagyunk. A teljesítménytúrázás demokratikus dolog, tényleg. Így hát igyekezek tartani a lépést, ami persze az eredményünkön szépen meglátszik: fogynak a kilométerek, itt a Vaskapu, majd gyorsan az Arany-lyukhoz érünk. Kedves segítők mutatják a négyes kereszteződés északi ágát: arra tovább! Amíg csak mi, ötvenesek érkezünk, addig könnyű dolguk van, de a rövidebb távoknál már nagyon figyelniük kell: mindenki más és más irányba megy. Itt is emelkedünk még, de inkább hosszan, mint meredeken. Így megy ez egészen a Kappan-bükkig: nagyjából ott a tető. Csúcsnak nem nevezném, de a gerincen innentől már lejtős lesz az út, egészen a Körtemplom (Pusztatemplom, Szt. Péter-templom) romjáig. A rajtnál „elveszített” Gyuri ér bennünket utol: amikor azt hiszem, hogy gyors vagyok, az ilyen esetek visszarángatnak a földre… Társasága igen kellemes, tempója meg motiváló: hajrá, tovább! Elmegyünk az egy hónapja már látott fakitermelés mellett-között, és felkapunk egy édes-ropogós almát, amit a pecsét mellé kapunk.

Hullámzó terep jön a baji vadászház után: fel és le, fel és le. A táj nagyon szép: üde zöld mindenütt, helyenként egészen messzire is elláthatunk. Aztán leérkezünk a műúthoz, annak szélén haladunk előre. Aszfalt, persze, aminek nem örülünk, és nem is kevés… de valahogyan be kell jutnunk Tardosra. Ott lesz ugyanis a következő ellenőrzőpont, a falu közepén. Közben gyönyörködhetünk a bájos templomtorony látványában – mögötte pedig a Nagy-Gerecse teteje látszik. Megérkezünk a falu főterére, látom, pakolnak ki az árusok, büfések is. Hiába, a nagy létszám nagy biznisz. Én a vendéglőbe lépek be: remek vöröset ittunk itt öcsémmel kétszer is – most sem hagyom ki. Az ő egészségére ürítem poharam: sajnos ma nem tud itt lenni. Innentől egy szál pólóban tovább, jöhet a zöld sáv, meg a kék kereszt – ezek visznek ki a faluból, rá az OKT-re. Aztán a zöld sávtól elköszönünk, az újra találkozás biztos tudatában – csak akkor egészen más arcát mutatja majd…

Megyünk a Kéken: lenyűgöző erdők, zsenge zöld színek – mindehhez pedig kifogástalan erdei utak, madárdal és tavaszi langymeleg. Nekem a Gerecse 50-en ez a kedvenc szakaszom, meg az utána következő Fiar-bükk és Sandl-hárs környéke. A köves-sziklás szakaszt megfutjuk, hát persze, adrenalin, ezerrel. Az Egyházi üdülőnél trombitaszót hallunk: zászlófelvonás talán? – véli Gyuri. Aztán Pusztamarót: nem megyünk el az emlékhelyig, még előtte ott vannak a pecsételő asztalkák és a kedves hölgyek. És lajtoskocsi is áll, iszunk és tankolunk. Az árusok itt is még csak pakolnak ki: alighanem továbbra is jól állunk idővel.

Elköszönünk egy időre a kéktől, megkerüljük a Kis-Gerecsét, fordulunk jobbra; rá a Közép-Dunántúli Piros sávra – és egyúttal délnek. Ez volt a legészakibb pont a túrán, és távban sem vagyunk messze a felétől. Itt hív Laci öcsém: szerinted érdemes esőkabátot vinnem? Ő most rajtol ugyanis: húszas távot választott, szép ráérősen csinálja, hogy körülbelül egyszerre végezzünk. A zsákomon lebegő dzsekimre gondolok, és egy pólót javaslok neki is, jó utat kívánva.

A Gerecse oldalában folytatjuk, lejt az út, nagyot lehet menni. Aztán előttünk a Király-kúti rét, és már tudom, hogy nagyon közel vagyunk Héreghez. Fel is tűnik hamar, újabb barátságos pontőrök fogadnak, szőlőcukorral kínálnak. Jól jön az a zöld sáv – és egy Bánya-hegy előtt. Az következik ugyanis, az általam ismert legmeredekebb emelkedők egyike. „Egy levegővel!” – bizakodik Gyuri, és tényleg, megállás, belepihenés nélkül teljesítjük. Aztán a tetőn, a Halyagoson újabb EP, és – déja-vu érzés: szia, Dani! Tavaly is itt találkoztunk, csak akkor lent. Csatlakozik hozzánk, és mivel Gyuri közben egy ismerősével találkozott, így most is hármasban folytatjuk. Megint a Kéken: visszatértünk az OKT-ra.

Sok lejtő, remek utak, szaladni is lehet – jóleső, felszabadító (és másféle) mozgás a kaptató után. Elhagyjuk a Pörös-hegyet, és máris feltűnik jobbra Vértestolna. Megkerüljük a nagy rétet, kevés aszfalt jön, és máris a frissítőponthoz érkezünk.
A korábbi évekről már felismerem a személyzet több tagját is: igen szívélyes a fogadtatás, és kicsit el is beszélgetünk. Közben javaslom Andrásnak, hogy nyugodtan menjen előre: szemmel láthatólag gyorsabb, mint mi, és már indulna. Így hát ketten folytatjuk Danival, felidézve korábbi túrák emlékeit, sőt az is kiderül, hogy ugyanaz a szakmánk… Mellőzzük a Pes-kőt, leérkezünk az Öreg-erdőhöz, csodás a táj… jöhet a mélyút és a patak. Ezek már szépen jelzik, hogy nincs messze Koldusszállás sem.
Igen, valóban az bukkan fel a lejtő alján: az elágazásban emberek és bélyegző – ropit viszont nem kérek, mert egy reklám-asztalkánál finom csokikat kapok. Miután vízzel jól állok, a lajtoskocsi is kimarad. Kissé befelhősödött, és nyugtalanul gondolok tesóm esőkabátjára, amit az én javaslatomra hagyott a kocsiban… Szerencsére felesleges az aggodalom: a nap további részében is kitart a kiváló túraidő.

Aztán ismerős hang, hátulról: a korábban kissé lemaradt Gyuri – afféle főnix-madárként – megint a nyomunkban! Így hát újra hármasban megyünk, ami megint kettőre csökken, amint felérkezünk a sárga sávon a kerítéshez: itt érkeznek meg jobbról a húszas távosok. Sokan. Nagyon sokan. Belecsöppenünk a többség számára ismerős Gerecse-érzésbe: tömegtúra! Szerencsénkre nekünk ez csak egy rövid, 5-600 méteres szakasz, a volt kisréti vadászházig. Ízelítőnek jó, meg azért persze ad kellemes pillanatokat is. Sok a gyerek és fiatal, mi negatív példákkal nem találkoztunk (csak hallottunk-olvastunk pl. zajongó, ittas vagy dohányzó indulókról is).

Az ellenőrző pontra érkezünk, müzli-szelet a járandóság, de ennél is nagyobb ajándékot kapunk: üres erdő következik újra. Lejtős, beszélgetős – élünk is vele – majd egy „sávra” szűkül, ráadásul még lejtősebb – tehát jót lehet futni ismét. Gyuri is belehúz, hamar letudjuk a kék-sárga négyzetek szakaszát. Egyre jobban zúg az autópálya, és kisvártatva már az M1-es közvetlen közelében járunk. Itt hiába mehetünk egymás mellett, saját szavunkat is alig halljuk.

Szerencsére hamar pontőrök bukkannak fel: itt a híd és a pecsét. Szőlőcukor megint - és a szokott kedvesség, most is. Mindkettő jólesik; főleg, hogy innentől aszfalt, mindvégig. Gyuri számolgatni kezd: pontban egy óra van, esélyünk van kettőig beérkezni! Megörülök: a tavalyi fantasztikus 7:46-os időnk után idén egy szerény kilenc órást terveztem csak, tekintettel a kíméletre szoruló bal lábamra. A kímélet azonban rendesen elmaradt egész nap (nem éreztem szükségét), így felmerült a 8:30 is – ami most akár nyolc is lehet? Hát próbáljuk meg, persze! Sok múlik majd a lépcsőkön – ebben is egyetértünk. Megnyomjuk a lépteket a Panoráma úton, gyönyörködünk a kilátásban, és továbbra is igen jól elbeszélgetünk.

Egyre több a parkoló (és mozgó) autó, ami jelzi: közel már a madár! Itt van, megvan, máris felettünk magasodik a Turul, gyors fotó, de hol az EP? A nagy nyüzsgésben nem is könnyű megtalálni, de aztán kipipálhatjuk az utolsó bélyegzőt is mára. Még egy fényképezés, aztán jöhet a lépcső! Tavaly itt szigorúan megtoltuk tesóval, és most is erre számítok. A tempó meg is van, de a forgalom – szerencsére – jóval kisebb. Igen nagyot futok, hátranézek, Gyuri lemaradt, folytatom, kettesével, éles kanyarokkal, hihetetlen. Leérkezve is rohanok tovább, egyedül az útnál lassítok, de az is pont üres, hát hajrá! Rengeteg itt is a rövid távos, kényelmes érkező, futok közöttük előre.

Város, labirintus, házak közötti járdák, a rengeteg előttem haladó után nem tudok eltévedni. És nem tudok megállni vagy akár lassulni se: egyszerűen muszáj futni, valami vonz, előre. Segítők előttem, Jani kiált: „hajrá Kálmán!”, hát rádobok még egy lapáttal! Lehetséges? Át a zebrán, kapun, emberek sorokban, a széléről kiáltás, a nevemet hallom: Etus csippant le, külön öröm. Mosolyog, nézem az időt: Uram Atyám! Hitetlenkedek, de igaz: hét-harminchat, tíz perc még a tavalyira is. Megyek hátra a nagy sátorba, jelvény és oklevél, meg gratuláció a lányoktól. Hét-harminchat. Fotós fal, Rudi, Istvánék a térképeknél, kifestő és méz pici lányomnak. Bélyegzőket gyűjtök: Cartographia, ÉDK és IVV – ez utóbbiból megkapom az első jelvényemet is Horváth Zoltántól. És felbukkan előttem Laci öcsém, most érkezett be: az időzítés csodája, komolyan! Megint láthatom Csabát is, és útitársunk, András is megkerül. Közben zene és hangosbemondó, boldog emberek mindenfelé. Hát, velem eggyel többen lettek.