Pompás tavaszi reggel, ragyogó napsütés és virágzó fák fogadták a résztvevőket a rajtnál. A helyszín Lukácsháza, pontosabban a település feletti kis vonulat, a Csömötei-hegy, amin hét éve egy formás kis kilátó épült.  Innen indul a Sakura Egyesület által szervezett teljesítménytúra két hosszabb távja (a két kisebb, családosoknak ajánlott pedig Velemből). Zoli öcsémmel nagyjából tíz perc alatt a helyszínen voltunk (hazai pálya!), és pontban hétkor el is tudtunk indulni, méghozzá a mezőny elején. Egészen kevés betonút a szőlők-gyümölcsösök mentén, majd letérés, mezők. Hamar a Holdfény Ligethez érkezünk: ismerős az út az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről – csak kissé fura így nappali világosban… Jobbos kanyar, de a balost már nem vesszük be – elköszönünk a piros-sárga sávoktól. Azok Szombathelyre mennek tovább, mi viszont áttérünk a kék keresztre, majd szalagozott szakasz jön. Erdőket és mezőket hagyunk el, néhol figyelni kell: a Vizellős-patak átkelésekor jól jön a track is – majdnem elhagytuk az utunkat. Többször remek rálátás nyílik a Kőszegi-hegység vonulataira: szinte mágnesként húz bennünket. Egyszer még az Írott-kő kilátóját is megpillanthatjuk, ami pedig ritka dolog.

Nemsokára rátérünk a Kékre: ez a DDK, vagyis a Dél-Dunántúli szakasz, amin majdnem a végpontig menni fogunk. Most azonban előbb bevisz minket Bozsokra, ahol az első ellenőrző pont van – mindjárt rögtön ellátással. Iszunk is egy forró teát, és folytatjuk utunkat – már ez is elég volt ahhoz, hogy egy futó megelőzzön bennünket. Elérjük a falu végét, a kék kereszt kiindulópontját. Kedves ez a hely nekünk: edző-pályaként ide szoktunk jönni és felmenni (majd visszajönni) az Írott-kőre. Ez a „BIB”: Bozsok - Írott-kő - Bozsok: alig tizenöt kilométer a kéken, szerény 670 m szinttel… Ennek a távnak – most – csak a felét tesszük meg, az utolsó szakaszt nem is a kéken. Addig azonban a több tucatszori bejárás következik, aminek tényleg minden emelkedőjét és lejtőjét ismerjük. Trükkös ugyanis: a hegytetőre való feljutás közben másfél kilométernyi (komoly) lejtő is lesz majd… Előtte megküzdünk az Óriások lépcsőjével, megjönnek a fantasztikus Kalapos-kövek, majd a határ-menti zöld (Vasfüggöny turistaút). Elhagyjuk a borzongatóan szép Sötét-völgyet, és átkelünk a Bozsoki-patakon. Itt köszönünk el a kék jelzéstől, és a patakon újra átkelvén, nekivágunk a komoly emelkedőnek.

Az Írott-kő meghódításának utolsó szakasza ez: pontosan a határvonalon megyünk, kerülgetve a régi, 1922-es feliratú határköveket. Balról az osztrák erdők és kanyargó utak, jobbról a saját bükköseink. Aztán ember a láthatáron: lassan utolérjük, majd visszaelőzzük a bozsoki futónkat… jó érzés! Nyírfás, meglehetősen sűrű szakasz következik: látszik, hogy errefelé kevésbé népszerű feljutni a hegytetőre. Várjuk, keressük a Gyilkos-sziklát: itt önellenőrző pont lesz. Az Eberspanger- és Tündér-források jelzésénél meg is találjuk. A matricákat tartalmazó tasakot mi bontjuk ki, tehát még mindig elsők vagyunk. Aztán meglátjuk a fenyves erdő alsó vonalát, és tudjuk, hogy innen már nincs messze!
És valóban, felbukkan a kilátó jellegzetes tömbje a fák közül, tövében a pontőrökkel. Tiszteletre méltó a vállalkozásuk: szép napsütésben, de meglehetősen szeles helyen fogadják egész nap az érkezőket. Ropi és cukorka kerül elő, és amíg lepecsételik itinerünket, felszaladunk a már sokszor megcsodált kilátásért. A huzat persze itt még nagyobb, nem is vesztegetjük az időt. Elköszönünk, és megígérjük, hogy jövünk ma még egyszer.

Az Országos Kéktúra következik: annak első három kilométere, egészen a Hörmann-forrásig. Kellemes, laza ereszkedés, ami néhol kicsit köves, néhol kopár – az utolsó szakasz azonban igen hangulatos, a sűrű fenyvesek között. Errefelé gyakoriak a kirándulók, sétálók: a nyáriasan szép szombat sokakat kicsalt egy kis friss levegőt szívni, D-vitamint gyűjteni. A forrásnál is találkozunk néhány emberrel, de a friss víz megéri a rövid várakozást. Jöhet a parkoló: az ottani pihenőpadoknál várnak a 3. EP tagjai. Várnak, csak nem ennyire korán: most kerül még csak elő a pecsét, és gyorsan kenyereket is kennek. Zsíros deszka az ellátás, de kicsit korán érkeztünk. Mi persze örülünk ennek: jó a tempónk, tesó! Aztán tovább, kék háromszög; a Kendig-gerinc a következő szakasz. A kilátás remek balra-jobbra: kissé párásan, de azért szépen látjuk amott Ausztriát, itt Kőszeg-hegyalját és Szombathelyt.



Mint mindig, huzatos, szeles szakasz, nem is húzzuk az időt – annál jobban a lépteket. A Nagy-Kendig tetején kikerüljük a hajdani adótornyot, és jöhet a Kopasz-Kendig. És végre fák között: a sűrű fenyves suttogásával jelzi, mitől is óv meg bennünket. Majd felbukkan a Vöröskereszt: fontos utak kereszteződése – és sajnos, sok-sok farakás gyűjtőhelye is mostanában. Nagyobb társaság falatozik a padoknál, mi begyűjtjük a következő matricát, és megyünk fel, tovább.

Az Óház-tető következik, pompás zöldellő fák között, zöldellő pázsitos úton. Rövid szakasz, gyorsan odaérkezünk, és persze fel is megyünk. A kőszegi panorámát kihagyni vétek, sokadszorra is – pedig tudom, hogy kis családommal holnap újra feljöhetek ide, a Kubát Hugó 10 TT-n. Ellenőrző pont itt nincs, felesleges is lenne: a Hétforrás felé nincs rövidebb út. Oda tartunk ugyanis, merthogy „mindig van lejjebb” – és az bizony jó mélyen lesz. Persze, csak hogy még érdekesebb legyen visszamenni az Írott-kőre, a második futamra! A forduló ugyanis itt van: a Hétforrásig keletnek tartottunk, innen viszont újra vissza, a nyugati csücsökig. Meredeken zúgunk le, aztán kidőlt fák állják utunkat – nem könnyű az átjutás. Lent az esőháznál barátságos pontőrök fogadnak bennünket: akkor bontják ki a nagy doboz nápolyit, és szörpök közül is válogathatunk. Ezúttal Huba vezérre esik a választásom: a friss, hűs víz igen kellemes. Sok-sok kiránduló mindenfelé, sőt, látok éppen pecsételő OKT-s túratársakat is. Visszafordulásunk után pedig jönnek, hárman is a „mieink” közül. Terepfutók, tehát nyilvánvaló, hogy előzni is fognak – csak annyi a kérdés, hogy hol.

A meredek kaptató középtáján egy időre elhagyjuk a kéket, és a zöld sávon folytatjuk – lenyűgöző kilátások fogadnak itt is. Aztán a Zeiger-nyereg jön, ami komisz, hosszú emelkedő – ellenkező irányból. Mi általában onnan szoktuk megközelíteni, így ez most különleges élmény: futunk is egy jót. Aztán úgy belejövünk, hogy nem vesszük észre a füves letérőt, és tovább szaladunk a kavicsos úton.Szerencsére gyanús lesz az ismeretlen környezet, és a track is mutatja: vissza!
Gyorsan korrigálunk, és már tűnik is fel a Szikla-forrás csodálatosan szép völgye. Itt érkezik meg a három futó, akik aztán megállás nélkül húznak is tovább. Mi nem: ki nem hagynánk a forrás pompás vizét – és a sziklába süllyesztett Mária-szobrocskát sem. Kapaszkodás, és sajnos megint csúnya fairtások nyomai: gyönyörű bükkök hűlt helyét találjuk. Sok-sok gally, törmelék mindenfelé: a haszon-fát elvitték, ez meg valahogy itt maradt… Szomorú látvány!

Újabb hosszú lejtő, átkelünk a kis patakon, és – végre – emelkedünk is. Nem sokat, még mindig nem, most következnek a Stájerházak: ez a gyönyörű szakasz is inkább vízszintes, mint emelkedős. Újabb matricák kerülnek az itinerre, kevés betonút visz, és most már tényleg emelkedni kezdünk. És ez az emelkedés innen már nem is változik egészen az Írott-kő csúcsáig. Addig azonban újabb Hörmann-forrás érintés – és újabb pár korty. Különös megélni a hosszú magányos kilométerek után a zsivajt, emberek csapatait, a teli parkolót. Nincs ez másként felfelé sem: mindkét irányból turistákat látunk, kerülgetünk. Jó érzés újra fent! Gyors forduló, a kedves, megszokott út lefelé. Amiről aztán hamar kiderül, hogy ez sem a megszokott már: itt is igen sok fa hiányzik! Nagyon hiányzik. Felszabdalt, hanyagul ott hagyott erdei utak, rengeteg fatörmelék, gally – és a fák szomorú hiánya.

A vadetető után eltérünk a szokott úttól, és a kék kereszt visz tovább sokáig, aminek ez az egyik végpontja. Ez hullámos terepen visz, nem messze a már bejárt OKT-től, így nem is értjük, hogy itt miért nem volt egy önellenőrző pont. A táv rövid, így újra – immáron harmadszor – a Hörmann-forrás környékére érkezünk. Vizet most nem vételezünk: finom forró tea jut itt is, és (meleg ide vagy oda) jól esik. Egy szelet kenyér is lecsúszik, és jöhet a sűrű, sötét fenyves: ereszkedés lefelé a K+ jelzésen.
Igen hamar leérkezünk a szerpentines úthoz, átjutunk a parkoló autók között, és újabb EP. Megtudjuk, ez elsősorban a két rövid táv miatt van itt, de mi is kapunk pecsétet, és hamar ott termünk a Szt. Vid kápolnánál. Hófehér fala ragyog a napsütésben, a kilátás pedig remek most is. Lépcsősor lefelé, majd hosszas ereszkedés – előbb óvatosan, később futás, majd gyors futás… Szuper szakasz ez! Elérkezünk az aszfalthoz, de azonnal el is hagyjuk: mindig inkább lent, a Vasa-kúti tanösvényen megyünk, ha csak tehetjük.

Aztán nincs mese, be a faluba, járda és aszfalt, de nem vészesen sok. Pittyes kocsma, szeretjük, sokszor jártunk már itt. Jól esik egy hideg kóla, megvan a pecsét is… hajrá, tovább! Faluból ki, pompás virágzó cseresznyefák között: részegítő az illatfelhő. Zöld fű, szuper utak, szint alig: igen gyors tempóval lehet haladni. Feltűnik Kőszegszerdahely, távolra lehet látni, de aztán lekanyarodunk a faluba. Igaz, alig érintjük, és már el is hagyjuk – az innen induló piros sáv jelzésen. Ez el is fog vinni bennünket a célig.

Addig azonban még egy utolsó emelkedő: az Irtás-hegy környékére kell feljutni – meg ezzel együtt a gerincre, ahol aztán végül a kilátó fogad. Nézek az órámra, meglesz-e az ötven kilométer: végül 49,81-nél állítom le. Kilenc-huszonkettő, hát ez igen! Ez tetszik… nagyon tetszik: mindezt 1.775 m szint mellett; igen elégedettek vagyunk. Ez az érzés aztán folytatódik: szép kitűzőt választunk, amit földink, Szilvi ad át – és már hozzák is a hatalmas adag forró gulyást! Benne sok-sok kolbász, szalonna, hozzá csípős zöldpaprika, lágy kenyér, szörp… Huh. Ha ez sem lenne elég: mindezt gyönyörű panoráma mellett, virágzó fák között, madárdal mellett… Az élet szép, emberek! :)