Kutyaharapást szőrével – tartja a mondás. Túrán leamortizált láb gyógyítása újabb teljesítménytúrával? Nem tűnik meggyőző megoldásnak. Pedig működik, jelentem! Nem kell hozzá más, csak alapos rákészülés, némi kuruzslás és egy laza, kellemes túra (a Lepke 25 TT pont ilyen). Na meg persze a hit.
A Tekeres-völgyi maraton után – ahol sikerült a fájós lábamat még jobban leamortizálni – két és fél napom állt rendelkezésre regeneráció és rehabilitáció gyanánt. Kis feleségem meg is tett minden tőle telhetőt, de figyelmeztetett, hogy készüljek fel a legrosszabbakra. A feladásra legalábbis mindenképpen… Ez csakugyan opció volt, de semmiképpen sem akartam előre, a túra előtt: legalább megpróbálom! Amúgy is Cartographia-forduló, és zsinórban három teljesítés után természetesen ott kellett lennem. Főleg, hogy tesóim is rákészültek. A tervezett negyvenes táv azonban innentől kizárt: titkon 25, reálisabban 15 nézett ki. Két öcsémmel megbeszéltem mindezt, és meghatottak döntésükkel: ők is a huszonötösre jönnek. A tizenegy - dél körül várható, beharangozott esőre való tekintettel pláne.
Reggel aztán – természetesen kígyóháj, macskagyökér és sámántánc után – jó időben, hét körül a vonyarcvashegyi vasútállomáson toporgunk. Gyors nevezés, a rendezővel rövid diskurzus: igen, meggondolhatom magam útközben és lenevezhetek tizenötre, ha akarok. Ebből ki is derül, hogy bevállalom a 25 km lehetőségét – de azért a 15 km is megmarad eshetőségként. Na, hát akkor jöhet Vonyarc és az aszfalt! Mert azzal kezdünk – a teljes távhoz képest nem is kis hányadban. Nem szeretem. Borongós, de talán még nem esőre álló időben, szél nélkül. És hát egészen elfogadható ütemben, bár a negyvenesek lazán húznak el mellettünk. Önkontroll, és nem, nem veszem fel a tempójukat: ma muszáj kímélő üzemmódban, okosan menni. Ez se biztos, hogy elég lesz… Meglátom. A falu végéig jó eséllyel: ha ott nem fordulok vissza, bármi megtörténhet…
Nem fordulok vissza. Egészen jól viselkedik a lábam: kevés fájdalom, óvatos tartás, súly és támasztás a balon. De ezt is csak okosan; át ne billenjen a baj oda is. Elhagyjuk tehát a házakat és nyaralókat, itt már a piroson megyünk; dózerút jön. Ebből jó sok lesz ma! Emelkedünk, de igen finoman, lassan, alig észrevehetően. Timiéket érjük utol, újra megdicsérem a Tekeres-völgyi sütijeit, kellemesen beszélgetünk.
És itt is az első EP: Pető-hegy, Berzsenyi-kilátó. Hamar fel a tetejére, innen igen szép a Balaton, Gyenes és Keszthely felé is remekül ellátni. Fent kicsit huzatos, de ez természetes is – amúgy egész nap nem lesz gondunk a széllel. Persze a nappal sem: de most nem is ez a kérdés, hanem hogy mikor érkezik meg az eső. Egyelőre nem – kellemes, langyos a hőmérséklet, igaz, az emelkedő is tart, továbbra is. Az meg ugye fűtésnek is jó…
Sok tarvágás vagy részleges irtás után, immár a sárga jelzésen, haladunk tovább. Kellemes erdei ösvények is akadnak errefelé, de aztán újra kavicsos erdészeti úton vagyunk. Sokfelé látunk virágokat: már lent a faluban is, de a hegyre feljutva is egyértelmű a tavasz jelenléte. Megjön balról a sárga kereszt, majd jobbról a zöld sáv. Ezzel haladtunk közös szakaszon még a rajt után – a tizenötös távon indulók érkeznek rajta. Elég sokan vagyunk! Meg is lepődünk, mert a beharangozott eső miatt kevesebb résztvevőre számítottunk. De úgy látszik, aki eltökélt, azt nem lehet egykönnyen elriasztani. Sok kisgyerekes családot látok, meg tinédzsereket, vidám csapatokban. És szépkorúak is jönnek – néha komótosan, néha egészen gyors tempóban, derűsen. Így hát három generáció is képviselteti magát – és mindenfelé remek a hangulat.
Így érkezünk a „lepke-alaprajzú” túra közepére: Büdös-kúti pihenő, második ellenőrző pont. És ellátó pont is – a rövid távosokat leszámítva kétszer is. Pecsételés után mi is leemelünk egy-egy zsíros deszkát a komoly halmok tetejéről, és falatozunk egy jót. Igazán kiváló, forró tea is dukál hozzá; bizony még mindig jól esik, tavasz ide vagy oda. Aztán Zoli előre szalad, ő nagyon szereti a medvehagymát – és itt lelőhelye szokott lenni, oda tart. Lacival követjük hamarosan, és látjuk is, amint a szokott helyen gyűjti be a csemegét. Mi nem vagyunk érintettek, lassan előre ballagunk hát (immár a piroson), de hamarosan újra hármasban folytatjuk. A Vékony-cser nevű EP jön, farakások és kerítések után, egy balos derékszögű kanyarban. Kellemes pálinka-kóstolóval fogadnak; jól esik egy korty. Itt negyvenesek már nincsenek velünk – ők más úton folytatták – a tizenötösök meg visszafordultak az EP után Vonyarcra.
Mi harmadtávnál tartunk, észak felé megyünk – sőt, hamarosan el is érjük a legészakibb pontot, ami egyben a Veszprém – Zala megyei határ is. Elhagyjuk a piros keresztet, zöldre váltunk. Itt megint medvehagyma bukkan fel, több helyen is; szép élénk színe messziről látszik.
Kellemes erdei utak megint: tudjuk, hogy ez lassan a forrás környékét jelenti. Így is van, megérkezünk a Szt. Miklós-forráshoz, két derűs pontőr adja a pecsétet. Friss vizet is vételezhetnénk, de jól állunk innivalóval, és úgyis hamarosan visszatérünk a Büdöskúthoz – és a forró teához… Előbb azonban kis hullámzás a tereppel, „kimászunk” a forrás völgyéből. Nagyon szép ez a rész, kedvenc szakaszom a túrán, sajnálom, amikor újra kavicsos dózerút jön. Igaz, elég rövid: a rádiótornyot mellőzve hamarosan újra a Büdös-kúti pihenő nyüzsgő forgatagába csöppenünk.
Nem csodálom, hogy az út két oldalán, két asztalnál fogadnak a pontőrök: külön „érkezési” és „indulási” oldal találató itt. Fél tizenegy van, azaz még fél óráig akár rajtolni is lehet: ők majd csak kb. másfél-két óra múlva lesznek itt. Miközben – ugye – a hetes indulók már lefelé tartanak… Mi szépen elhagytuk a féltávot is, engedélyezünk magunknak egy rövid evés-ivást, és mehetünk is tovább, a zöld háromszögön.
Ereszkedés kicsit, aztán forduló után kis emelkedő. Akárcsak egész nap, most is figyelem a lábam. A lejtőt nem komálja, de az sem vészes – a többin egész jól viselkedik. Az meg mindegy neki, hogy megyek vagy futok – tehát időnként kocogunk is egyet, bár tesók jobban aggódnak értem, mint én magam. Persze nem ők érzik, amit én: jó lesz ez, még a végén egészen jó lesz!
Felbukkan egy újabb kilátó: tavaly készült el, és ehhez mérten egészen pompásan fest: ez a Pad-kűi kilátó (így, autentikusan). A táblán is így szerepel, rápillantunk, miközben lépcsőzünk fel. Érthetetlen számunkra, de többen ezt nem teszik meg, csak mennek tovább a kapott pecséttel. Merthogy itt is EP van, ezen a kis rövid szakasz zöld háromszögön – ami aztán hamar beletorkollik a zöld keresztbe. Arra váltunk, de ez egyben az utolsó jelzésváltás ma: azon eljutunk egészen a célig. Addig hosszú ereszkedés jön: enyhe, kellemes, laza. A lábamnak is az, legnagyobb örömömre. Persze a kavicsnak kevésbé örülök, de ezt tudtam előre, készültem rá – és azért rossznak sem nevezném. Az meg külön öröm, hogy sár és pocsolyák gyakorlatilag egyáltalán nincsenek.
Elhaladunk a Keserű-tető mellett, kellemes fenyves szakasz jön. Aztán a Csereze-hegy, ahol EP is fogad, a megszokott két barátságos pontőrrel. Egészen profi kis sátrat húztak fel maguknak. Korábban ez nem volt jellemző – gondolom, ők is az esőre számítanak. Ami még mindig nem jött meg! Igaz, bármelyik percben várható, ahogyan az eget kémleljük. Bélyegző után kanyargós, erősebb ereszkedés jön – de előbb lekukkantunk a felhagyott bányánál. Óvatosan, mert igen éles, veszélyes a széle – de a kilátás pompás, még ebben a borongós, eső előtti párában is. Távolabb azonban a Balaton sajnos kevésbé látható, mint ahogy az előző éveken örülhettünk neki. Ugyanez igaz a Szt. Mihály-dombra is, ahová tartunk éppen. Ereszkedünk, továbbra is, kisebb-nagyobb fák és bokrok között – és egészen hirtelen jön meg a falu, az első házak.
Aszfalt, nyilván, megint: a talpam nem rajong érte most sem. Házak, nyaralók, Balaton-parti érzés. Lefelé, még mindig, a part irányába, át a főúton is. Igen szép zöld, zsenge a fű, balról egy kis tavacska, a szomorúfüzek is öltik már fel tavaszi ruhájukat. Ehhez kapnak most egy adag frissítést: merthogy itt kezd el szitálni, szemerkélni az eső. De fogynak a kilométerek is, a domb és a kápolna szépen közeleg. Harangszó: dél van! Fellépcsőzünk, és gyönyörködünk a Balaton panorámájában. Itt egészen szépen látszik, igaz, nagyon közel is van. Fotózunk és begyűjtjük az utolsó pecséteket mára – és indulhatunk is. A szemerkélés – egyelőre? – eláll. Lefelé, kellemes ösvény, majd kerékpárút, át a hídon, hát persze. És a vasúton is, vissza, majd házak és nyaralók.
Végül felbukkan az állomás, meg a mellette lévő nagy rét. Ámulunk: a reggeli egy-két tucat autóhoz képest most teljesen teli van! És beérkezés, nahát, ez pont öt óra lett, perc-pontosan. A táv meg (60 méter híján) pontosan 25 km. Egészen szép; ötös átlag! Kellemes egy olyan túrán, ahová úgy érkeztem, hogy 60%-ot tettem arra, hogy fel kell, hogy adjam – és 30%-ot, hogy le kell neveznem. Megvan, sikerült! És a lábam sokkal jobban érzi magát, mint akár az előző napokban, akár ma reggel. Bónuszként pedig az esőt is megúsztuk. Oklevél, kitűző, és persze pecsét a kupa-füzetbe is. Fél órával később pedig – akkor már a szigligeti Várkávézó teraszán – leszakad az eső… Minden jó, ha jó a vége; megint.
