„Minden fejben dől el” – hangzik gyakran túrázók körében is a közkeletű mondás. Különösen hosszabb távok esetében szokás idézni, és ha nem is szó szerint, de tényleg nagy igazság van benne. Vallom, hogy minden túrára felkészülten kell menni: fizikailag és mentálisan egyaránt. Ez a túra kivétel volt, sajnos. Okuljon a Kedves Olvasó – hiszen a bölcs ember más kárán tanul!
Három nappal az eddigi leghosszabb túrám után (Iszkiri 100 TT, 108 km) csábítóan vonzott a Tekeres-völgy környékére hirdetett esemény. Ott kell lennem! Az előjelek azonban nem voltak kedvezőek. Társ nélkül kellett mennem, senki nem tudott-akart velem tartani. Kevés időm volt átnézni az útvonalat, EP-ket, ami nyilván nem elvárás, de én megszoktam. És hát a legfőbb gond a jobb sarkamon lévő vízhólyag, amit az Iszkirin „sikerült” begyűjteni, a megszokott dupla helyett szimpla zokniban. Épeszű ember ilyenkor otthon marad – a függőségben szenvedők viszont engednek a vonzásnak. Sebtapasz az Achilles-en, cérnaszálak a talpamban – és megyek.
Nemesvámos: rengeteg parkoló autó, sorállás a rajtban. Meglepett, mivel afféle lokális, helyi túrára számítottam. Tévedtem: sokan, sokfelől eljöttek, kihasználva a hét közepére eső ünnepnapot. Itt is, mint aztán egész nap, igen profi szervezést és rendezést tapasztaltam: nagyon gyorsan megkaptam az itinerem és útnak indulhattam. Toronyiránt: merthogy a faluból kivezető út mindjárt egy emelkedőn visz, a víztorony irányába – ami (Likas-domb néven) egyszersmind az első EP is. Ön-ellenőrző pont, amiből… sok lesz ma még. Meglepően sok. Mivel egyedül vagyok, sajnálom az itiner miatt leráncigálni a mini futózsákom, és inkább lefotózom. Főleg, hogy tollam sincs, pedig ott volt a kiírásban… hajjaj, ma nem vagyok a topon, na. Folytatom az utam a borongós, kissé felhős ég alatt. Mezőket kerülgetek, néha túratársakat is. Aztán az úthoz érek, ahol szerencsére nem annak szélén, hanem a mellette haladó kerékpárúton haladhatok tovább. Ennél is jobban örülök annak a mini aluljárónak, ami a forgalmas nyolcas főút alatt visz át. Máris itt van Veszprém!
Járdákon, kis forgalmú szakaszokon jutok előbbre, néhol lépcsőzök is; az épületek egyre patinásabbak. Megyei Könyvtár, Megyeháza, Színház… Aztán az Óváros-tér, nagyon szép, nem győzők fotózni. Városháza és Tűztorony, templomok, Várkút és székesegyház.
És István király szobra, Gizella királynéval: igen impozáns, ráadásul pompás kilátóhely is! Visszafordító, balos kanyar, elindulok lefelé, de… várjunk csak, itt nem EP kellett volna, hogy legyen? Itiner elő: de! Elhagytam, remek. Upsz, futás vissza, mérges vagyok magamra, amatőr hiba. Először fordul elő, hogy kihagytam egy pontot – még szerencse, hogy viszonylag időben (és a közelben) észrevettem. Így is majdnem két kilométer oda-vissza, de üsse kő! Igen szép ez a rész, vigasztalom magam.
Megkapom a pecsétet – némi édességgel egyetemben – és zúgok le a Benedek-hegy felé. Itt a következő EP, most már figyelem a leírást a kis lapon, sőt, zsebre is teszem, legyen csak kézügyben. Íme, az ember! Ezt a feliratot látom – na, ez könnyű, megjegyzem, megyek tovább. Kimegyek a keresztig, fényképezek visszafelé. Nagyon szép! Kanyargó kis utcák jönnek, nézem a telefonomon a track-et, követem a vonalát. Itt nincs turistajelzés, és – a városra való tekintettel – szalagozás sincs, tehát figyelni kell. Jobbról a Szt. László-templom, lépcsősor vinne fel – én lefelé megyek, a viadukt mágikus vonzásában. Hiba! Ott fel kellett volna menni, sóhaj, olvasni kéne a kis itinert. Ami: eltűnt. Itt veszem észre – alighanem kiejtettem valahol. Újabb sóhaj, követem a track-et, elmegyek a kis templom mellett. Aztán később megtudom, hogy ez is EP lett volna – amiről persze a track nem tudhatott…
Leérkezek a viadukthoz, ami Veszprém egyik jelképe. Áttérek a túloldalra, leereszkedek a lépcsőn, és közelről, alulról is megcsodálhatom, nem csak a fentről látható panorámát. Leereszkedek, majd elhaladok az Állatkert közelében. Lépcsősor jön: hosszan emelkedik, oldalában táblák mutatják be Veszprém lapp testvérvárosát. Nevét is innen kapta: Rovaniemi lépcső. Persze, utólag erről is kiderül, hogy (az egyik évszám) EP lett volna… Felérkezek, apró faépítmény jobbról: leginkább a Kab-hegyi Kinizsi-kilátóra emlékeztet. Érdemes felmenni: remekül vissza tudok tekinteni a városra és az eddig bejárt szakaszra. Gyerünk, tovább, itt a Gulyadomb! Tetején újabb kilátó: ezt Gizella királynéról nevezték el. Pompás, új építmény, igen érdekes formával. Fém-szerkezet, információs tábla taglalja a részleteket. Szerencsémre egy túrázó páros is ezt nézi – igen, EP ismét! Felírom az alkatrészek számát (itt ez a kérdés), és kölcsönkérem egyik útleírásukat, hadd fotózzam le! Házaspár, végig együtt mennek – tehát nekem is adják, köszönöm!
Így azért könnyebb. Kocogok lefelé, közben böngészem, memorizálom a következő szakaszt. És főként az EP-ket, amiből rengeteg van. Átkelünk a nyolcason ismét: itt sajnos szintben, de sikerül hamar. Füves és fás szakaszok váltják egymást, majd hirtelen holdbéli táj jön. Hatalmas sziklák között visz az út, az egyiket magáról a Sátánról nevezték el… Ördögrágta-kő, hátborzongató kifejezés, és itt is EP van. A hamar felbukkanó emberek azonban – most még – nem: majd csak visszafelé. Hamar bepótolom az itinerem hiányosságait, és (egy puszta mezőn áthaladva) Csatárra érkezek. Hétvégi házak sora; a szabadnapra és a kellemes időre való tekintettel elég sok pihenő-kertészkedő emberrel. Kis kápolnánál jobbra fel, jöhet a Csatár-hegy, tetején újabb panorámával.
A Cholnoky-kilátónál is kérdés van: társaktól tollat kunyerálok, és felírom a helyes választ. Zsák marad a padon, itinerrel a zsebemben hamar felfutok, fényképezek. Párás, de szép – ide fel fogok még jönni máskor is, érzem. Lent felkapom a zsákom, és futás lefelé! Remek terep, kiváló kanyarokkal, süt a nap… hajrá! Leérkezek, milliónyi hóvirág, patakpart, csend és béke. Aztán civilizáció és „emberes” EP: pecsételés, elő az itinerrel! Az itinerrel… Ööö, izé… talán a másik fiókban…? Zsebemben? Sehol?!
Vannak ilyen pillanatok, szó se róla – csak ma már kezd sok lenni. A kilátónál, hát persze, amikor nem tettel el, csak a zsebembe! Na, ott eshetett ki. Telefon Edinának, a rendezőnek: rögzítem az utat, meg fotózok is: elfogadod? Persze, ne viccelj, menj csak tovább! Jóleső a bizalom, erőt ad (ami most kell is), így hát folytatom tovább.
Itt a márkói völgyhíd; a közvetlen közelében megyünk el, majd fel is kapaszkodunk mellé, egy bányát mellőzünk. Eléggé beborult, erős a szél is – na és a monoton száguldó autók zaja és látványa se felemelő. Ehhez még három gazdátlan kutya jön, hogy teljes legyen az élmény… Túratársak „árnyékában” lopakodok tovább, és jobb híján futok egy sort, hogy kicsit lerázzam a rossz érzéseket.
Előbb azonban még egy bándi EP: személyzettel és ellátással. Kedves hölgy fogad, rám néz, és nevemen szólít. Ööö, igen, én vagyok… de honnan tetszik ismerni? Az elhagyott itineremet nyomja a kezembe, már le is pecsételve! Döbbenten állok. Mosolyogva magyarázza, hogy megtalálták túratársak, Márkónál leadták, az ottani pontőrök egyike meg utánam hozta. Meghatottan állok, köszönöm neki, nekik, és arra gondolok, hogy lám!
Hogy jó helyen vagyok… nem csak a csodás tájak, nem csak a szervezés és rendezés… Ez egy ilyen társaság. Egy igazi közösség, ahol a köszönés, a mosoly alap. Ahol a segítő kar, egy sebtapasz vagy egy korty ital a sajátból… itt ez mind természetes. És mindezek felett a hit: hogy lehet ezt így is. Teljesítménytúrázók társasága.
Megeszek egy szelet zsíros kenyeret valami különleges, finom hagymával, és házi karamellizált bodzaszörpöt iszok hozzá (igen, megjegyeztem, tényleg ez volt!). Mindjárt kisebbnek tűnik ott az a halom, a Cinca-patak túlpartján, az Alinca-völgy mellett. Igen, a Miklós Pál-hegyről van szó, oldalában a közeli Szentgálról elnevezett lenyűgöző tiszafás. Eléggé meredek kaptatón megyünk fel, de igencsak megérte!
A tiszafák a kora tavaszban is zöldek, egészen sajátos hangulatot árasztanak, és remek, kanyargós ösvény vezet közöttük. Sokat fotózunk itt Gáborral, akivel összetalálkozunk – és kellemesen el is beszélgetünk. Gyorsan felbukkan a kilátó – merthogy megint az jön; ma már a negyedik. Nem semmi egy maratoni távon! Hát ha még hozzáadjuk a természetes kilátópontokat is (ahol nincs szükség efféle építményekre) – a lista igen tekintélyes lesz.
A panoráma innen is szép, és kiválóan látszik utunk folytatása, a Tüses-völgy és a Várhegy is. Egészen őszi hangulat van itt: sok fán megmaradt a barna lomb: valamiféle védett, zárt hely lehet ez, ahol a tél sem tudott érvényesülni. Kiváló futóterep, ki is használom. Aztán a lejtő alján egy szép híd a Séd patak felett, ezt le is fényképezem… ejnye. De hiszen ebben a zsebemben volt… Még mindig nincs vége?! Visszafordulok, az imént előzött három túratárs érkezik nevetve: kérsz egy fotót?? Megkönnyebbülten mosolygok én is. Hát, ma ez van. Tovább megyek-kocogok, igyekszem mindenemre jobban figyelni, és innentől már nem is lesz gond.
Márkói völgyhíd, másodszor. Nagyon megköszönöm kedvességüket, eszek-iszok – de csak módjával. Figyelmeztetnek ugyanis az előttem álló feladatra. Itt tornyosul előttünk-felettünk: a Malom-hegy. Meredek lesz, mondják, de hát jártam már pár igen erős hegyoldalban, hadd jöjjön. Na, a feladat meghaladja a várakozásaimat – és a tapasztalataimat is. Felkerül a képzeletbeli dobogó tetejére! Olyan versenyzőket taszít le, mint a Bánya-hegy a zöld jelzésen vagy az Ágasvár a kék háromszögön. Szalagozott, turistajelzés nélküli négyszáz méterén 141 méter emelkedés fogad – alaposan megmozgat és megizzaszt, mire a tetőre érkezek. Persze, a jutalom most sem marad el: lenyűgöző kilátás fogad. Ráadásul egy siklóernyős pont a szárnyait bontogatja, és sikerül lencsevégre kapnom a levegőbe emelkedését. Egyedi élmény számomra, szárazföldi patkánynak… Alighanem előbb leérkezik, mint én, gondolom…
Neki is lódulok, megteszem a tőlem telhetőt – jó kis futóterep jön. Hosszú egyenesek, kellemes lejtés, majd egy erős hajtű fordít vissza, sok szalaggal. Ismerős kietlen-bokros mező, igen, közeledünk újra az Ördögrágta kőhöz. Itt ugyanis Mátéval találkozok-ismerkedek össze, jól elbeszélgetünk. Az EP-n pedig Timi és kis csapata fogad. Nem üres kézzel: saját, házi készítésű sütikkel kínál. Felejthetetlen! Főleg a pizzás csiga, meg a kókuszos rolád, meg a piskótarolád… Mindehhez forró tea az üstből – nem is könnyű tovább menni. De vár a névadó szakasz: hamar bent tekergek a Tekeres-völgyben.
Igen látványos, hangulatos – valamelyest a Gaja-szurdokra emlékeztet. Óriási sziklák, kanyargó ösvény, pihenők és esőház. Közönség is dukál mindehhez: jó néhány családdal, kisgyerekkel kirándulóval találkozok. Jó érzés látni a piciket, ahogy kipirultan rohangálnak, élvezik a friss levegőt és a mozgás szabadságát. Utam kanyarog tovább, újabb kódot fotózok le, majd kiérkezek, nyílt mezők közé. A távolban civilizáció bukkan fel, és tudom, hogy az már a mai túra vége: Nemesvámos.Amilyen szépen kitartott egész nap a sárült, vízhólyagos talpam, most úgy adja meg magát – szinte pár méteren. Előbb ég, majd sajog, végül: fáj. Kitartás, két kilométer, biztatom magam. Átvágok az úton, próbálok a lépteimre gondosan figyelni, terhet könnyíteni. Aszfalt jön, nemszeretem fajta, de hát a befutó már csak ilyen, mindig. Bicegek a házak között, a betervezett hat kilométeres Vámosi sétát lélekben elengedem. Ezzel a lábbal nem… örülök, hogy ennyit is kibírt. Mert aztán végül kibírja, szegény, célba érkezek, sorállás, sokan vagyunk. De az érkeztetés is igen gyorsan megy. Kezembe nyomják az egyedi kitűzőt és az emléklapot, kézfogás, gratuláció. Na látom, meglett az itinered, örülök! Hát én is. Meg hogy meglett ez az egész. Mert igen szép túra volt, szuper vonalvezetéssel, jó rendezéssel – még a sok-sok csetlés-botlással, hibát hibára halmozással együtt is. Minden jó, ha jó a vége… bízom benne, hogy most is így lesz. Igaz, a szombati Lepke-túráig már csak három nap van… kettő és fél. Na, itt a következő nagy kérdés, igen. De hát majd meglátjuk! Addig összerakom magam, bízom benne – így is, úgy is. A tanulság nem kevés, okuljatok, felebarátaim!
