Lepke, ötödször. Természetesen kevés túráról mondhatom ezt el négy és fél éves múlttal. Ráadásul (számomra) nem is a „top-túrák” egyike – de helye megingathatatlan a naptáramban. Az évek során kipróbáltam mindhárom távját, és – végre! – újra a negyvenes került sorra. Zoli öcsém hasonló indíttatásból csatlakozott, de akadt egy alkalmi társunk is. Józsi környékünkön OKT-zik, de ez a túra neki is kihagyhatatlan, így hát kapóra jött neki a fuvar oda-vissza… Nyilvánvaló volt persze mindhármunk számára, mi is vár ránk. Minden médium ezt harsogta – és ezúttal igazuk is lett. Majdnem egész napos csapadék, az előző napi (meglehetősen komoly) esőzések után. Dzseki, poncsó, kamásli és Gore-Tex – aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

Jött is. Igaz, „csak” másfél órával a rajt után, azaz kb. kilenckor. Mivelhogy fél nyolc környékén indulunk a vonyarcvashegyi vasútállomásról, helyszíni nevezés után. A rendezői gárda barátságos és kedves, amiért őszintén tisztelem őket. Ma van ugyanis a túra harmincadik „születésnapja”; igen komisz körülmények között – és eeből következően: nagyon csekély számú résztvevővel. Pedig készültek szegények; lufik és feliratok, harmincas logók és egyéb ünnepi kellékek mindenfelé… Mi nekivágunk a kezdeti aszfaltnak, közben Reniékkel találkozunk, és hamar el is hagyjuk a települést. A kavicsos ösvény egyelőre kitűnően járható; megtoljuk a tempót a folyamatos emelkedőn. Hamar le is kívánkozik egy réteg: mindketten zsákba gyömöszöljük a vékonyka pulóvert. Hideg egyébként később se lesz, így mindvégig ott is marad.

Elhagyjuk a barátságos kis esőházikót, amit mindig megcsodálok, és nyomjuk tovább rendesen. Meg is érkezik a Pető-hegy és rajta a Berzsenyi-kilátó, első ellenőrző pontunk: pecsét, cukorka – és panoráma. Korlátozott, valljuk meg, de az a gyanúm, hogy lesz ez ma még rosszabb is…

Mehetünk tovább a sárgán, még mindig felfelé: az emelkedő nem erős, de indulás óta folyamatos. Jóleső tehát, amikor a tetőre érkezünk, ahol hellyel-közzel vízszintes szakasz jön. Kevéske havat is találunk még imitt-amott, inkább csak mutatóba. Pár napja még mára is azt jósoltak, aztán az előrejelzés egész napos esőzésre „szelídült”.

Egyelőre ebből csak visszafogott szemerkélés valósult meg. Adriennt és Pétert érjük utol; mindig szívesen találkozom velük. Velük érkezünk be Büdöskút EP-re, ami tulajdonképpen a névadó lepke „metszéspontja”. Ma még egyszer is jövünk ide, amikor már nem csak fél, hanem másfél pillangószárnyat abszolváltunk már.

A megszokott barátságos fogadtatás ezúttal is szívélyes kínálással párosul. Leemelek egy zsíros deszkát a komoly tornyok egyikéről, amihez még házikolbászt is ajánlanak! A kiváló forró teához meg szintén saját borocskát, afféle hígításként… Szóval, innen csak feltöltekezve lehet tovább menni – amit Verával együtt teszünk meg, akivel itt futunk össze. Felidézzük a két nappal korábbi találkozásunkat, de aztán én lemaradok tőle: besegítek öcsémnek, aki (hagyományait őrizve) itt medvehagymát gyűjt. A szokásosnál zsengébb, kisebb – ennyivel van késésben a természet. Na, majd az eső besegít!

Itt ugyanis rákezd, és abba se hagyja estig. Néha komolyabban rázendít, többnyire meg „csak” esik, folyamatosan, vég nélkül. Előkerülnek a poncsók, kapucni a fejre – és ereszkedés, lefelé. Itt már a Bélap-völgyben járunk, ahol pompás a kilátás előre. Feltéve, ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy arrafelé nézek… Többnyire a tekintetem ugyanis a lábam előtt pásztáz: minden lépést gondosan meg kell választani. Gondoskodik erről a sárga agyag, meg amit abból készített a tegnapi és mai eső. A „sár” erre nem megfelelő szó, és egyébként is: ami a lábaink alatt van, az közelebbi rokonságot mutat a tükörjéggel, mint a sárral. Így hát többször is az erdőt választjuk tovább-haladási szándékaink céljára, még ha az aljnövényzet ez ellen tiltakozik is.

Aszfalt! – aminek ritkán örülünk (de most kivételt teszünk). Kis erdészeti útra érkezünk, ezen pedig a Bélap-völgyi pihenőhöz, ahol (az újabb pecsét begyűjtése után) balra fordulunk. Kedves (de remek kavicsos) emelkedőt tudunk le, nem messze elhaladva a Bél Mátyás-kilátótól, ahol nyaralásunkkor tettem tiszteletemet. Most nem fogom, érthető okokból… főleg hogy nem is része a túrának. Lefelé meg még futni is lehet! Ezzel a lendülettel hagyjuk el – időlegesen – Verát, és beérkezünk Balatongyörökre.

A Szépkilátó most – sajnos – nem szép. Át sem kelünk az úton, pedig máskor micsoda remek panoráma látható itt! Badacsony és a Tanúhegyek… ezekből most legfeljebb sziluettek vehetők ki. Inkább a pontőrhöz lépünk, aki forralt bort sejt a szomszédos, már nyitva lévő büfében. Sajnos, egy kólával kell beérjük (csúcsszezon-áron), de aztán indulunk is. Meredek kaptató jön, hadd szóljon – meg sem állunk a Batsányi-kilátóig. Főleg az utolsó száz méter szigorú, de nem lassítok: kíváncsi vagyok, bírja-e a motor a két nappal ezelőtti Péter-hegy után…? Elégedetten érkezek fel – és persze gyöngyöző homlokkal. Ez messze nem mondható el az itt vacogó pontőrökről: cúgban, hideg esőben, mozgás nélkül várnak szegények. Minden tiszteletem (és persze köszönetem) nekik, és a többieknek is!

Kiváló kilátásról aligha beszélhetünk, de azért körbe pásztázzuk tekintetünket, és megéri, persze: az imént mellőzött-kihagyott Bél Mátyás-kilátó remekül látszik. A légmozgás idefent azonban még élénkebb, így hát gyorsan lefelé igyekszünk. Aztán lent is ezt folytatjuk: ereszkedés a piros háromszögön, majd váltás a piros sávra, amit tábla is jelez (akárcsak több más helyen nap közben). Itinerre pillantok: hamarosan a piros négyzet jön, majd piros kereszt. Megyünk szépen a – remek minőségű – piroson, aztán egy erős jobbos törésnél gyanút fogok, Locus-t nézek. Aú, továbbmentünk, rossz irányba! Húzás vissza, közben öcsém az imént látott zöld keresztre gyanakszik. Neki lesz igaza: piros négyzet helyett már ez a jelzés a mérvadó! Bosszantó 1,1 km-es többlet – de hát ez van, jöhet a Márványkőfejtő-hegy.

Jön is. Meghökkentő őszi sárgásvörös színekkel, és kevésbé meghökkentő sárga agyaggal. Szerencsére csak pár száz méteren át dagasztjuk – utána kavicsos és köves lesz, amin remekül haladhatnánk. Tempónk mégis erősen visszaesik – betudhatóan a mai legmeredekebb emelkedőnknek. Ráadásul meglehetősen hosszú, így hát alaposan megdolgoztat, mire a tetőre érkezünk. Ahol – érzésem szerint – gyakorlatilag belesétáltuk egy felhőbe. A páratartalom közel 100%-os, a látótávolság viszont talán 100 méter sincs. Aztán kidőlt fák, kanyargó ösvények jönnek: igazi vadregényes érzés – és itt már látni is valamit.

Megyünk lefelé: piros kereszt és sárga agyag. Hozzá az elmaradhatatlan eső, és egyre nagyobb pocsolyák. Kerülünk balról, kerülünk jobbról, és közben szépen elhagyjuk a féltávot. Aztán a Vékony-cser EP-t is, ahol megint Verát érjük utol. Meséljük eltévedésünket: kiderül, hogy pár éve pontosan ugyanott, ugyanígy ő is… Aztán a derékszögű nyiladékok váltakoznak, de a terep nem: nagyon saras most is.

Hisszük mi… A zöldre érkezve rájövünk, hogy mindig van lejjebb… Ez aztán még inkább beigazolódik a zöld kör-jelzésnél. Itt már szó szerint is: meredeken ereszkedünk le a Szt. Miklós-forráshoz, de véletlenül sem az ösvényen. Az jól látható módon már alkalmatlan feladatára – alternatíváink a csúszós avar és a sűrű bokrok közti lejutás. Üggyel-bajjal, de sikerül (csodával határos módon még mindig esés nélkül).

A pontőrök itt is kedvesek, a forrásvíz finom – a maradék korttyal megöntözök egy csokor kankalint… Aztán hasonló meredek oldal, de ezúttal emelkedő formájában (ami most természetesen könnyebb az ereszkedésnél). A TV-toronyból persze semmi nem látszik, leereszkedünk a máskor remekül futható kavicsos úton, amit most erdei gépek keréknyomai… (mondjuk így) megváltoztattak. És íme, Büdöskút újra, pecsét és másfél pillangószárny; evés-ivás megint. A társaság igazán remek, nevetünk és viccelődünk, mintha minden ideális lenne.

Vagy talán az is? Lehetséges? De hát miért is ne? Magunkfajta emberek között vagyunk, mindenki szereti és tiszteli a hegyet, erdőt, tájat… A helyiek (dacára a körülményeknek) idejöttek, napjukat ide szánták – sokszor még a javaikat is megosztják. Pálinka és otelló, házikolbász és savanyúság… Időt, pénzt és energiát fektettek be – hogy nekünk jó legyen. Majd bolondok lennénk nem örülni mindennek! Esik? Tudtuk, számítottunk rá, vállaltuk. Úgy készültünk, úgy öltöztünk, és úgy is csináljuk végig. Kinek is tehetnénk szemrehányást?

Ezzel a kellemes derűvel indulunk neki a hosszú ereszkedésnek, ami most: emelkedő. Röviden (bár elég meredeken), de utána már majd tényleg lejtő jön. Előbb feljutunk a Pad-kűi kilátóhoz (hogy autentikus legyek, és így is írták ki). Barátságos pontőr, borát szinte kötelező megkóstolni, de előbb menjünk fel! Jó, ő addig lepecsétel nekünk – rendben, köszönjük! Aztán jöhet a pár korty, és búcsúzunk. Talán túl gyorsan is?...

Zöld kereszt, helyenként megfutjuk, mert az most olyan jó, és egyébként is: kellemes kavicsos, és a lejtő is erre csábít. Sok erdei fenyves között, néhol kifejezetten szép részeken, néhol sajnos fakitermelések nyomait elhagyva.

Egyre szebb kilátások balról-jobbról: emitt Györök, amott Gyenes. Füst kanyarog előttünk, felbukkan egy sátor is: Csereze-hegy, EP. Nyúlok az itinerekért, de itinerek – nincsenek. Üres a zseb. Uhhh… Mire megijedek, már mosolyog is Pisti, a pontőr: ti hagytátok ott Karcsinál, igaz? Pfff. Igen. Ezek szerint… Semmi gond, fiúk, tudjátok a rajtszámotokat? Akkor menjetek csak, majd utánatok hozzák. Istenem! Hát mekkora egy remek csapat ez?!

Persze bosszúsak vagyunk, de ez hamar elillan. Tanuljunk az esetből! És örüljünk a kilátásnak: előbb a felhagyott bányát mellőzzük, aztán leereszkedünk Vonyarcra. Távolban a Szt. Mihály-domb, rajta a kápolna: oda tartunk, kis keringőzéssel. Na nem a táncra gondolok: kis utcákon, szőlők és nyaralók között kanyargunk, majd át a főúton, és lefelé, továbbra is, egyenesen a Nagy Tó felé.

Aszfalton járunk, de még itt is „a víz az úr”: néhol erősen meg kell gondolni, hová is lépünk. Azért csak sikeresen feljutunk az említett dombra. A Szt. Mihály-kápolnát  - most először – nyitva találjuk: oda húzta be magát a pontőr. Jobb híján itt is csak sorszámot diktálunk, és készítünk pár fotót. Meg persze azért ráfeledkezünk a hatalmas víztükörre is, mert a Balatont lehetetlen nem megcsodálni…

Aztán ereszkedés, de közben tekintetem a szemközti hegyekre vetem. Konkrétan a településnek nevet adó Vas-hegyre: na, az még egy utolsó lecke mára. Nem is elhanyagolható: alaposan megdolgoztatja azt, aki erőteljes tempóban próbálkozik. És – természetesen – mi is így teszünk: hadd szóljon! Pulzusomat nézem közben folyamatosan, és örömmel tölt el, amit látok. A felérkezés aztán pláne. 

Nagyon jókedvű fiatal srácok fogadnak, dacolva az elemekkel. Kitaibel-kilátó, utolsó EP, utolsó panoráma mára – és utolsó fotók (kissé impresszionista stílusban). És az ereszkedés: az is az utolsó. Házak és nyaralók között visszaérkezünk a vasútállomásra, megvan, sikerült! A körülményekhez képest a menetidőnk is kellemes: 7:43 a vége. Őszinte gratulációk érkeznek; csoki, emléklap és egyedi kitűző.

Ami nem hideg mozgás közben, azonnal az lesz, ha megállunk. Sürgős (és teljes) átöltözés következik, majd később megérkezik Józsi is – és az itinereink is! Minden kerek és egész tehát, befut Heni és Pali, majd Reni kis csapata is… És mindenki mosolyog, hát persze! És miért is ne tenné? Mi is ezt tesszük – és igazán kellemes emlékekkel távozunk. Jövünk jövőre is… üsse kavics, még ha a nap is süt, akkor is!