A rövid távra való tekintettel meglehetősen későn, nyolctól lehet kezdeni rajtolni, így hát a hat előtti indulás is elég volt Rékával Szombathelyről, hogy kényelmesen odaérkezzünk. Az előnevezők kígyózó sorát gyarapítottuk mi is, és közben néztük a néhány fő helyszíni regisztrálót… Igaz, mindennek ára van: ők drágábban vettek részt, és nem mehettek biztosra: lesz-e még hely (az ezerötszáz fős keret ugyanis csaknem betelt előre). Mindjárt ki is bontom a kapott Túró Rudit, aztán hajrá; begyújtom a rakétákat. Réka ugyanis saját tempóban szeretne menni – én meg laposan megpörgetni, tesztelni magamat. És vajon sikerül-e harangszóra beérkezni? Három éve majdnem… és azóta érett a gondolat.

Ezzel az elánnal vágok neki az Akasztó-domb emelkedőjének. Úgy becsülöm, kábé három tucatnyi ember lehet előttem – ebből néhányat már meg is előzök, mire feljutok az első tetőre. Ami az első ellenőrző pont is egyben: a rövid táv ellenére még nyolc ilyen lesz.Megcsodálom a panorámát, aztán zúgás lefelé, megint előzésekkel: igen segítőkész, udvarias társakkal futok ma össze… szó szerint. Itt a révhez vezető út, pár métert amellett is kocogok, aztán újra emelkedő, újra ösvényen.

Ami meghökkentően jól járható, itt is: az elmúlt napok sok-sok esője után határozottan rosszabbra számítottam. Ottó is kedvesen elenged, mások is félrehúzódnak… A segítőkészség persze kötelez; szigorúan megtolom az emelkedőt.

Hát, ma nem fogok fázni, ez jól érezhető – igaz, az idő sem hideg. Február elejéhez képest igazán hálás lehetek. Közben mögém kerül a Kerek-hegy, és máris az Átjáró-barlang közelében keringek. Nagy létszámú csapatot érek utol, galád módon jól megnyomom az emelkedőt ismét, és sikerül is előttük odaérkeznem a pontőrökhöz.

Nem is vesztegetem az időt, aztán máris feltornyosul előttem az Aranyház masszív tömbje. Erős balkanyar, futás lefelé, a lépcsőknél azért óvatosan. További kanyargások, aztán mellőzöm a Cser-hegyet, és gejzír-sziklákat csodálhatok és fotózhatok. Előttem egy páros kocog, igen kellemes tempóban – amit felveszek én is. Időnként le-lemaradok, ők ugyanis nem fényképeznek, nekem viszont muszáj.

A terep itt komisz volt tavaly, és csak csúszásgátlóval lehetett igazán biztonságosan közlekedni. Most jég nincs, de sár egyre többször akad. Nem örülök neki, de látom, hogy igen kevés nyom van előttem, tehát viszonylag jól haladok. Ahol nagyon csúszik, bemegyek a fák közé, ami kiváló megoldásnak bizonyul.

Lejtők és emelkedők, majd egyre jobban feltűnik a Balaton előttünk. Aztán ereszkedés, lépcsőzés, ahol a páros előre enged. Kötél is biztosítja itt a lejutást: most még nem, de később egészen biztosan szükség lesz rá, ezt érzem. Leérkezek, esés nélkül, ami örömmel tölt el, meg is kocogom a betonos, majd kavicsos part menti szakaszt. Balról nádasok, hajótestek, csend és béke.

Majd hamarosan EP, üstök szívmelengető látványával. Tartalmuk meg a bensőmet melengetik: tea és forralt bor is választható. Ez utóbbival élek is, és sajnálkozok: a megszokott sajtos tallér még nem érkezett ide. Túl gyors vagyok, mint megtudhatom a pontőröktől… és egyúttal azt is, hogy mindössze egyetlen futó srác van előttem. Ó! Hát ez nem mindegy Tihanyban, a sáros utakon. Mert abból lesz még, ezt jól tudom… A forró ital energizál, meghúzom a meredek visszakapaszkodást: itt sok időt lehet spórolni. Hamarosan a gerincen vagyok: irány északnyugat, majd észak felé!

Ez a félsziget nyugati oldala, esetenként szép, többségében nagyon szép, időnként meg lenyűgöző kilátással. Hát igen, ez Tihany! A Hálóeresztő után a Hosszú-hegy, majd a Gurbicza-tető következik. Gyönyörködök a Balaton roppant víztükrének látványában: újra meg újra elvarázsol, lenyűgöz, rabul ejt.

Bár napsütés ma nincs, a látótávolság szinte végtelen. A színek is pompázatosak: a tó felszíne zöldeskék, szinte türkiz, és remekül látom a Tanúhegyeket, Révfülöpöt, a Hegyestűt… Később meg Udvari, Örvényes és Aszófő következik majd, még közelebbről.

Ekkor már a Csúcs-hegy tornyosul előttem, de megvan, ide is feljutok, elhagyom közben Sobri Jóska barlangját, majd a Nyereg-hegy gejzír-szikláihoz jutok. Fotók, ezerrel – és ámulat, bámulat, persze. Fiatal futó srác ér utol, kicsit együtt kocogunk, a nyeregben is együtt keressük a pontot: tavaly itt volt. Menjünk a kilátóhoz, bizonyára most ott lesznek! Kicsit benézzük a szalagokat, de eltéveszteni – ugye – nem lehet: toronyiránt közelítünk. Az élcelődést azonban nem ússzuk meg: Gyula és Edu kiabál meg minket fentről. Ott adják ugyanis a következő bélyegzőt, amivel természetesen egyetértek magam is.

Beszélgetünk kicsit, szóba kerül persze a Sárkány-völgyi maraton is – aztán elköszönök, immár két pár lábnyomot követve. Sajnos a következő ereszkedés során mindvégig látom őket, ami azt jelenti: itt bizony nagyon sáros, csúszós szakasz fogad. Elterelés azonban idén nincs, és végül csak-csak leérkezek biztonsággal – és még mindig esés nélkül, hurrá!

A remekül felújított Apáti templomrom bukkan elő a fák közül, és az újabb pont, ahol csokit is választhatok. Ezt majszolom, miközben az előttem álló feladatra koncentrálok: következik a dagonya! Előbb a rét – jönne, ha nem szántották volna be. Így most a szélén, a Külső-tó mentén haladok, élvezve közelségét, látványát, hangulatát.

Elhagyom a gémeskutat, az Apáti-hegy oldalában óvatoskodok: ez már csúszik, ragad, megfog. Lassan de biztosan – az elv beválik, tovább haladok, kijutok a szőlőkhöz. Sáros, persze – de ez szinte mindig az, és most sokkal rosszabbra számítottam a több napnyi eső után. A helyzet az, hogy jobb, mint tavaly! Persze, nem ment el előttem a fél orosz hadsereg (nem mindegy…), és a széleken, a füvön egészen tisztességesen a tempó.

Aztán aszfalt: jobbról a Belső-tó látványa, távolabb az Apátság büszke sziluettje… itt meg a pincéjük. Nincs a megszokott tömeg, sőt: konkrétan csak a pontőrök fogadnak igen barátságosan. És kissé röstelkedve, mivel még nem érkezett meg a forralt bor. Sebaj, a tea remek, forró, és az apró sajtos pogi pótolja az elmaradt tallért is. Egy-két fotó a pincében a hordók között, aztán jöhet az emelkedő! Sokadik, igen. És mint a többi, ez is meredek.

Cserébe rövid: máris a Szélmarta sziklák mellett vagyok; fújok, míg újabb pecsétet kapok, és máris ereszkedhetek, nincs lazulás. Azaz dehogynem, megint muszáj fotózni, itt mindig muszáj… Vissza a kilátó felé, le a Külső-tóra, jobbra meg az Óvári sánc felé. Főleg, hogy most az következik.

Kell-e mondanom, hogy erős emelkedő után? Előbb kellemes futással tarkított lejtővel, majd az országutat metszve. És máris fent vagyok, megint fent. Itt igen sok „fent” van. Még mindig jól emlékszem: négy évvel korábban, az első Téli Tihany húszasom előtt valaki figyelmeztetett: nehogy lebecsüljem a távot: nézzem meg a hozzá tartozó szintet is. Nagyon igaza volt.

Az Óvári sáncon persze megint panoráma fogad, nem is akármilyen. Remekül látszik a tihanyi „nyak”, és már Sajkod is, az öböllel. A háttérben meg Füred: épületeivel, szállodáival, és a felejthetetlen hegyekkel a horizonton.

Újabb futó érkezik és vágtázik el; én is megkezdem az ereszkedést a kanyargós ösvényen. Helyenként itt is saras, figyelni kell, de ez ma már rutinból megy… Aztán szalagok vezetnek balra le. Hezitálok egy-két másodpercet, majd gondolatban bocsánatot kérek Tónitól – és megyek tovább, fent. Itt tavaly is elterelés volt, de a levezető út sem porzott (hogy finoman fogalmazzak). Megkockáztatom és nem is bánom meg: kiválóan járható a turistaút, és így most nem maradnak ki a Barátlakások, illetve a Ciprián-forrás sem.

Alaposan megdolgoztat az ereszkedés: többnyire jó a minőség, de figyelni kell, mert néha meg nem. Futni azonban lehet, hatalmas adag adrenalinnal. Az autózúgás azonban egyre hangosabb, és igen: leérkeztem. Elbúcsúzom az ösvénytől: ma már döntően csak aszfalt lesz. Most végig a parton, egészen a Hajóállomásig járdán, majd bicikliút mellett. Csodás élmény a víztükör mellettem, feltöltekezem a látványtól.

Befutok az EP-re: igen barátságos itt is a fogadtatás – és megint bőkezű. Forró, finom tea, nápolyi, almaszeletek… jöhet az utolsó komisz hegymenet! Feltekintek, és ott magasodik az Apátság két tornya, hatamlas épülete, és tudom, hogy oda már… ereszkedni fogok. Hát hadd jöjjön a szerpentin!

Átvágok az út hídja alatt, és megkezdem a kanyargást. Nézem a pompás villákat, a kilátást, meg azért a pulzusomat is… Van is mit: támadom rendesen a piros tartományt. Megvan persze a hozadéka is: itt az Ekhó-domb, kiabáló gyerekekkel, majd hamarosan rákanyarodok a Kálvária keresztjeire. Péter és társa fogad az utolsó bélyegzővel, majd elköszönök és rohanás le a pázsiton.

Ami után aztán már tényleg csak beton és aszfalt – no meg sok kockakő is kijut. Toronyiránt megyek, jelzésekre nem is figyelve, és máris a terasz mellvédjénél kattintgatok.

Megkerülöm a hatalmas templomot, és sebesen veszítem a szintet. Pár rövid távost előzök, futok a járdákon, nem nézem az órát, de még mindig nem harangoznak…

Ami nem is meglepő. Tizenegy harminckilenckor érkezek be, azaz, 03:31 lesz a vége. Óóó! Hát nagyon boldog vagyok!! Messze megjavítottam az előző három eredményemet, és mindvégig roppant mód élveztem is a tempót, tájat, hegyeket-völgyeket (amit a 124 fotóm is igazol). Nem sütött a nap, volt sár is, de bánom is én! Igazi teljesítménytúra volt ez, a javából. Különlegesen szép, míves jelvényt kapok, emléklapot és kézfogást. Aztán IVV-pecsétek, majd benevezek a Pelso Kupára is, és a suliba ballagok.

Frissítő tusolás után, már „civilben” ropogtatom a minőségi virslit (végre nem mákostészta!). Forró tea majd kávé, és kiballagok Réka elé. Aki már szakadó hóesésben érkezik be… Így köszönünk el Tihanytól és a régi-új rendezői csapattól: köszönjük, jövőre is veletek – de remélem, még idén is!