A Balaton-felvidék talán kevésbé közismert tájain kalauzol végig ez a túra, ami az ország egyik legkisebb falujából indul. A tizenötödik (és egyben utolsó) tavaszi Zöld Bakancs-rendezvényen ezúttal bárki részt vehetett. Kétszeri szeptemberi „Óbudavár éjjel 20 TT” teljesítés után ezúttal nappali fényben is megcsodálhattuk ezt a gyönyörű vidéket.
Itt ma mindenki kiemelten fontos személy, ahogy a túra neve is mutatja. Bősz Imi és lelkes csapata ezúttal nem a megszokott Vilmos-házból, hanem az attól párszáz méterre lévő Szt. Márton Pihenőparktól indítják a népes mezőnyt. Nagyon sokan eljöttek ugyanis; gyerekes családokat éppúgy látok, mint rutinos, tapasztalt veteránokat.
Az időjárás inkább nyári, mint tavaszi már fél kilenckor is, így hát még inkább érthető, miért is választották ilyen sokan ezt a vasárnapi programot. Laza beszélgetés és fotózás, pálinka-kóstoló… és persze alaposan körül is nézünk itt. Van mit! Nagyon szépen kialakították ezt a pihenő ligetet: több tűzrakó hely, árnyas fák, selymes pázsit… Gémeskút, emléktábla, és egy hatalmas nyitott (de fedett) épület asztalokkal, padokkal várja a látogatókat. Ugyanitt megtekinthető a falu egyik nevezetessége is, a kőből épült Mosóház: benne egy kis forrással – valamikor ebben mostak a falu asszonyai.
Az időjárás inkább nyári, mint tavaszi már fél kilenckor is, így hát még inkább érthető, miért is választották ilyen sokan ezt a vasárnapi programot. Laza beszélgetés és fotózás, pálinka-kóstoló… és persze alaposan körül is nézünk itt. Van mit! Nagyon szépen kialakították ezt a pihenő ligetet: több tűzrakó hely, árnyas fák, selymes pázsit… Gémeskút, emléktábla, és egy hatalmas nyitott (de fedett) épület asztalokkal, padokkal várja a látogatókat. Ugyanitt megtekinthető a falu egyik nevezetessége is, a kőből épült Mosóház: benne egy kis forrással – valamikor ebben mostak a falu asszonyai.Hamar eltelt fél óra, így pontban kilenckor nekivágunk Laci öcsémmel a távnak. Nem a hivatalos húsz kilométernek: megbeszéltük, hogy rádobunk egy lapáttal, és – ha már itt járunk – felkeressük a számunkra nagyon kedves Szt. Balázs templomromot is. És (hogy még érdekesebb legyen) a megszokott bejárási irányhoz képest most fordítva megyünk! Előzetesen ezt megbeszéltem Imivel, és áldását adta rá. Így hát az útra kiérkezve északnak fordulunk, átkelünk az 54 lelket számláló községen, mellőzve templomát, aminek mását a szentendrei Néprajzi Múzeumban is elkészítették.
Balra térünk aztán, piros sávon haladunk, és csodáljuk a szép kilátást. Köves-földes utakon haladunk, nyílt szakaszokon – és bizony meleg van. Jól esik, amikor fák közé érkezünk, a kellemes hűvösre.
Ék alakú kanyarodás, kicsit túlfutunk – de igazán szép panoráma tárul elénk, meg egy gazdaság – legelésző birkákkal, szamárral. És kutyákkal – jobbnak látjuk a mielőbbi távozást…
Sárga sáv, szintek nélkül, újabb túratársakkal találkozunk – és máris Monoszlón járunk. Megcsodálunk néhány szép házikót, meg a református templom román kori béléses kapuját is. A XII-XIII. századi alapokon nyugvó épület többi része sajnos igen romló állapotot mutat. Elhagyjuk a parókiát és az Erdei iskolát – sőt, nem sokkal később a kicsi falut is. Letérünk az útról, erdők és emelkedők jönnek: biztos jele, hogy közeledünk Hegyestű felé.
Jobbról megérkezik az aszfalt (és a Balatoni Kék sáv), így jutunk fel a parkolóhoz. A tetőre azonban ezúttal nem megyünk fel: nem is kell, mert a bélyegzőt a bejáratnál adják. Két hete voltunk fent, és reményeink szerint hamarosan jövünk is még, így nekivágunk a lejtőnek. Nemsokára elköszönünk a sárga sávtól, és a kék visz tovább, sűrű bokros-fás részen keresztül. Megérkeznek az egyesület utolsó mohikánjai is, Imivel: üdvözöljük egymást, és ki-ki folytatja útját tovább.
Mi bekocogunk a Tagyon Birtok pompás pázsitos udvarára, ahol pecsételés után kénytelen vagyok egy újabb remek, helybéli fröccsöt elfogyasztani. Mindezt a Balatonra néző fantasztikus panoráma mellett, kerti asztaloknál, padokon, pazar napsütésben… Nehéz a szegény túrázó élete! A Tagyon-hegy oldalában folytatjuk utunkat, mindvégig csodálva a jobbról elnyúló hatalmas víztükröt. A horizonton már látjuk későbbi úticélunkat, a Szt. Balázs-hegyet is, rajta a romtemplommal. Alattunk – mellettünk végtelen szőlősorok, sok szép présházzal; érdemes időt szakítani ezekre is. Gyorsan beérkezünk Szentantalfára, ahol a Szikla utcai söröző adja az utolsó pecsétet – és két-két szelet velős pirítóst, az ellátás részeként.Kiváló ösvény visz le a focipályához, majd a falu alatt haladunk tovább. Forrást találunk, iszunk és vételezünk is a friss vízből. Ebből a kis faluból is hamar kijutunk, és kevés aszfalt után jobbra kanyarodunk. Itt térünk el a megadott útvonaltól – egyébként csak pár perc lenne beérkezni Óbudavárra, amit magunk előtt láthatunk már. Így azonban kisebb emelkedő jön, a kéken ballagunk, és keressük a zöld kereszt jelölést. Segíteni azonban csak a telefonos track tud rajtunk: jelzésnek se híre, se hamva.
Bevetjük magunkat a sűrű erdőbe – de aztán egészen meglepő módon kellemes (sőt, kijárt!) ösvényen jutunk előre. Szerény emelkedéssel, de felfelé megyünk, igen szép, több helyen áthatolhatatlannak tűnő rengetegben, máshol szépséges rétekkel. Kereszteződés jön – és végre egy Z+ jelölés! Itt jobbra megyünk, és igen hamar felbukkan a Szt. Balázs templomrom is.
Terápiás kezelésnek is merném ajánlani ezt a helyet. Semmit nem kell itt tenni, csak ülni és nézni. Gyönyörködni és befogadni a látványt. Elvinni, eltenni rossz időkre, és bármikor elő lehet venni az emlékeinkből. A szőlőket, alattunk, a kis házikókkal. A zöld fákat, ligeteket és erdőket. A Balaton fenséges tükrét. A távoli hegyeket, Révfülöp felé, meg a Hegyestűt, Tagyont… még messzebb a Badacsony fantasztikus masszív tömbjét. Senki ezt az élményt el nem veheti, soha.
Visszaindulunk, ugyanazon az úton. Mehetnénk lejjebb, szőlők között is, változatosság végett – de inkább újra a hűs, sűrű erdőt választjuk, semmint a nyílt betonos utat. Aztán vissza a kékre, vadregényes erdőben vágunk át, rétre érkezünk ki, a jelzés jobbra el – mi meg balra le, át a réten. Jobbra a Kossuth-kilátó is felbukkan, lent előttünk pedig a cél, Óbudavár.
Nem az aszfalton megyünk végig, hanem letérünk a jól ismert „Kábosztáskerti” tanösvényre, és bekocogunk a Pihenőparkba. Egyedi kitűző, oklevél, Attilától kézfogás… és remek bográcsos babgulyás fogad bennünket. Gyönyörű 27 km van mögöttünk, és nem kérdés hogy érdemes volt-e eljönni, három órát autózni az öt és fél kedvéért. Mint ahogy az sem, hogy várjuk-e idén is azt a szeptemberi éjszakát… legfeljebb az, hogy milyen irányt válasszunk akkor?
