Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Másfél héttel a túra előtt beneveztem a húszas távra kis feleségemet is, ám sajnos ezúttal nem tudott velem jönni. Szerencsére ifjabb öcsém ráért, kedve is volt: ketten keltünk hát útra. És hát akkor már maradt a húszas… erre készültem, és tavalyról is ez a táv volt ismerős. Az iskola előtt aztán kiderült, hogy sokan mások is így döntöttek: percekig tartott parkolóhelyet találni. Ez az érzés megmaradt a rajtcsomag átvételekor is: sorok kígyóztak, és újra örültem, hogy megkönnyítettem saját életemet (is) az előnevezéssel. Az ellátásra jellemző egyébként, hogy már itt a kezünkbe nyomnak egy Túró Rudit…

Ragyogó napsütésben vágtunk neki Balatonarács utcáinak: a valamikor önálló település megőrizte bájos, egyedi hangulatát Füred részeként is. Békés, csendes házak között haladunk a piroson, aztán a református templom közelében megyünk tovább. Majd jön egy hajtűkanyar, kis fahíd, ligetes pihenő – és máris előttünk magasodik a Péter-hegy. Nem csak távolról tűnik meredeknek: 900 méteren 134 métert emelkedik utunk: ez bizony 151%! Alaposan megdolgoztat bennünket – és ahogy elnézem, a többi túratársat is. Szerencsére a terep kifogástalan: eszembe jut a nyári Kék Balaton-túra, amikor itt (ellenkező irányban) szakadó esőben, felázott ösvényeken és sziklákon robogtunk lefelé. Most ugyanezen a kéken stabilan – csak lassabban – jutunk fel; erőfeszítéseinket a gyönyörű természet jutalmazza. Ahogy a nap folyamán még sokszor előfordul majd, vörös-szőnyeg érzésünk lehet: a tájra jellemző cserszömörce levelei keltenek egészen egyedi, őszi hangulatot.

Két kedves leány vár a tetőn pecséttel, sokan szusszanják ki magukat – kilátás azonban sajnos itt nincs, csak egy magassági pont. Sebaj, lesz majd az is; mehetünk tovább, jó érzés kipipálni ez első megmérettetést! Szép őszi erdők között veszítjük a szintet, kellemes futásra ösztönöz a szolid lejtő. Letérünk a kékről, szalagozott szakasz jön, kifogástalanul jelzett, figyelni sem kell. Itt is sok társat előzünk, hosszú balos kanyar, tisztás. Futó srác megy el, váltunk pár szót, örülünk a langyos őszi időnek. Innen remekül vissza lehet tekinteni ez előző szakaszra, és egyúttal előre is: lejtő, ligetes részek, pompás kilátások. Lentebb pedig már felbukkan a következő látnivaló: a Vadaspark kerítései és útjai – ahol a második ellenőrzőpont vár.

Nem csak pecséttel: a szerény táv ellenére is bőséges az ellátás, meg a választék is. Felnőtt túrázók pálinkát és forralt bort is kapnak, afféle szív- és lélekerősítőnek. De pogácsa is jut mindenkinek, meg forró tea – mindkettő igen kellemes. Kolléganőm köszönt rám: Vasvárról is jöttek néhányan; örülök a találkozásnak. Ifjú legény segédkezik az ellátásban; buzgó gondossággal tölt, szívélyesen kínál: jó érzés még nézni is. Nem ő az egyetlen fiatal: ezen a szakaszon együtt halad mindhárom táv, és sok gyerekes családot is látunk a tízesek között. Közöttük elvegyülve folytatjuk utunkat, ami a vadkerítések között vezet, muflonok és dámvadak mellett. Kipróbáljuk az egyik magaslest, ahonnét remek a panoráma, átkelünk a kis fahídon, aztán máris a Koloska-völgyben találjuk magunkat. A hasonló nevű sziklák és forrás mellett megyünk el, pihenő és erdei tornapálya pázsitja gyönyörködtet.
 
Meg persze az őszi erdő, a sok színben pompázó fák és bokrok látványa: november van, ajándék minden ilyen gyönyörű nap. Igaz, közben a napsütés fátyolfelhők mögé szorult, de a hőmérséklet nem csökkent, és a hangulat sem romlik. Északkelet felé haladunk, balról sziklák és a zöld kereszt-jelzés: itt köszönnek el a tízesek, a Hamvas Béla emlékhelynél. Ellenőrző pont is van itt; különleges cukorkákkal lepnek meg bennünket, az egyesület nevének  (BTHE) kezdőbetűivel.

Utunk lassan balra kanyarodik, hogy aztán egy nyílegyenes szakasz vigyen a túra legnyugatibb sarkáig. Addig azonban folyamatos, egyre erősebb emelkedő vezet fel a Recsek-hegyre, ami – trükkös módon – a végére durvul be. Igaz, ez utóbbi szakasz már csak kb. 100-120 méter, de határozottan meredek; mindeközben sziklás, technikás is. Jó fújni egyet hát a tetőn, ahol stílszerűen egy Balaton-szeletet választhatunk – meg egy kis további emelkedést is, ha szeretnénk letekinteni a Noszlopy Gáspár-kilátóból. Naná, hogy szeretnénk… ha már eddig eljöttünk: nem minden nap adódik alkalom megcsodálni a Balaton-felvidéket felülről. Balra a már bejárt részek, jobbra előttünk meg a ránk váró szakasz – induljunk hát, tovább!

Kereszteződés jön, elköszönünk a zöldtől (a harmincasok mentek arrafelé tovább), és lassan fél távnál vagyunk. Lejtős szakasz, a tó felé vezet, ritkás erdők, köves utak jönnek. Aztán kellemes ösvények, majd egy hosszú fűvel borított, imitt-amott egy-egy fával tarkított rét. Szinte szavanna-érzés fog el, de az itteni pont – és a forró tea – emlékeztet, hol is vagyok: ez a Nagy-mező. Iszunk egyet, elropogtatunk pár nápolyit is, és folytatjuk utunkat. Vízmű-telepet kerülünk, aztán aszfalt jön, Füred első házait érintjük. Nézd, tesó, balra az ott a Tamás-hegy – oda még felnézünk… Elhaladunk egy hatalmas tölgy mellett: a tábla szerint 300 éves, a térképem szerint „csak” 200.

 Sárga kereszt, majd újra szalag, és becsatlakozunk megint a zöld sáv jelzésbe. Balról a Lóczy-barlang lépcsője, itt megy fel a zöld háromszög a kilátóhoz; gyönyörű szakasz. Mi azonban kerülünk egyet, füredi házakat érintve megint a balatoni kéken találjuk magunkat: az „Aranyember útja” következik. Balatonfüreden Jókai igazán közkedvelt, mint ahogy ő is nagyon szeretett ide jönni. Egykori villája ma emlékház; húsz nyarat itt töltött (és itt vetette papírra az Aranyembert is). Az ő nevét viseli itt út, park – no és kilátó is, ahová történetesen igyekszünk. Felfelé vezető utunk kiindulásánál ropogós almát kapunk a pecsét mellé, és nekiveselkedünk a föld-fa lépcsőknek. A fokok nem szokványos méretűek, figyelni kell – pedig érdemes közben előre is tekinteni a felettünk magasodó kereszt felé. Néhány éve állították helyi kezdeményezésre, és igencsak pompás helyre került: az itteni kilátás lenyűgöző a városra és a Balatonra, meg persze Tihanyra is.


 Kattognak a fényképezőgépek, hatalmas plüss-oroszlán csal mosolyt az arcokra, aztán rövid szusszanás és folytatjuk az utat. Felfelé, mai utolsó emelkedőnk, a Tamás-hegy oldalában. Közben hol balról, hol jobbról érdemes a panorámában gyönyörködni – máskor meg az előttünk pompázó cserszömörce-ligetekben. Aztán az utolsó EP, a kilátó, kötelező fotó, a félsziget és a túlpart meglehetősen párába burkolózik, de így, sejtelmesen is igen szép.


Köves-sziklás a lefelé vezető út: hamar lehoznak a szalagok a kék új vonaláról, és visznek le a régire. Technikás terep, figyelni kell, de akár futni is lehet – tehát futunk. A panoráma lenyűgöző: előbb balra a Péter-hegy és a völgy felé, majd előttünk, lent a város látványa nyűgöz le. És a hihetetlen mennyiségű cserszömörce, szinte lángol a táj, üres telek sűrű bozótosában kanyargunk, már látjuk a sulit!

Még egy kevés aszfalt, kutya póráz nélkül, de nem bánt, hát persze. És itt a hátsó bejárat, udvaron át, nézzük csak, három-huszonkettő, szuper! Sikerült a tervezett három és fél órás teljesítés, sok-sok fotóval, ellenőrző (és ellátó) ponttal, kilátással. Szép kitűző és profi emléklap, forró tea… de a mákos tészta mindkettőnknek kimarad. Ebből Hatlépcsős lesz, tesó, sejtettük is. Gratulálunk a szervezőknek, mosoly a pici babának, majd IVV-pecsét és elköszönünk: nagyon szívesen jövünk jövőre is!